Hét tenger ördöge

43

„Navigare necesse est, vivere non est necesse”
(Hajózni szükséges, élni nem)

Pompeius Magnus

Kora gyermekkoromban – sok más kamaszfiúhoz hasonlóan – rajongtam a tengeri történetekért. A kalózok kifejezetten a kedvenceim voltak, és elragadtatva olvastam a kardozós, partraszállós történeteket, melyek végén a hős a megmentett grófkisasszony kegyeit is elnyeri. Miután az alföldi tanyavilágban nőttem fel nemigen ismertem, a hegyeket és a tengert. Később megismerkedhettem mindkettővel, és igencsak vegyes élményeket szereztem, ám az ifjúkori rajongás kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem, és ma is szívesen olvasok vagy nézek tengeri történeteket. Valószínűleg a kamaszkori reminiszcenciák is szerepet játszottak abban, hogy megtekintettem az Index című kiadvány négy folytatásból álló tengeri történetét a migránsmentők tengeri hétköznapjairól. Az így szerzett élményeimet osztanám meg a nyájas olvasóval alább. Figyelem, aki meg akarja nézni a filmet az ne olvassa el, mert le fogom lőni a poént.

A sorozat címe: „A tengeri frontvonal – Európa titkos háborújában jártunk”. A filmet Földes András az Index bociszemű migránsgyerek-szakértője és a földikutyák megmentője, a röszkei hős jegyzi, a tőle elvárható függetlenobjektív attitűddel. A beharangozóból megtudtam, hogy film célja megadni a választ ama érdekfeszítő kérdésre, hogy „Az embercsempészek gumicsónakjaiba zsúfolt embereket a tengeri viharok és az EU pénzelte fegyveresek fenyegetik. Mit tehet egy csapat idealista fiatal, akik kihajóznak Afrikához, hogy felvegyék a harcot?

A cím azonban megtévesztő. A film túlnyomó részében vagy a hullámzó tengert, vagy Földest látjuk. Földes nézi a tengert. Földes fedélzetet súrol. Földes mentőruhában, fehér rohambilivel a fején, megvadult Poszeidónként száguld a hullámokon.

A tenger hullámzik, ami Földest meglepi.

Földes magyaráz. Földes kapaszkodik. Földes nem hány, mert ráragasztottak valamit. Megismerkedünk a legénység legnagyobb problémájával ami az összezártság és a szűkös terek. Mentek volna repülőgép-anyahajóra. Földes egy szál pólóban okosakat mond. Olyanokat, hogy például szűk a tér és sokan vannak. Ezt már előtte elmondta a legénység minden tagja, de hát ismétlés a tudás anyja.

A tenger hullámain és Földes Andráson túl megismerkedünk a Sea Watch névre hallgató hajó legénységével, azokkal is, akiket nem Földes Andrásnak hívnak. Orrpercing, tetoválás kötelező, a legénységet elnézve az embernek az a benyomása, mintha egy belpesti romkocsma hányódna a tengeren. A hasonlóságot tovább erősíti, hogy itt is középponti probléma a hányás, csak itt nem kell külön pénzt áldozni érte.

Sőt, a romkocsmák legénységével ellentétben itt fel is takarítják.

A hajó kapitánya egy Pia nevezetű hölgy (naná). Neki – bizonyára kapitányi rangjelzés gyanánt – két orrpiercingje is van. Ezeken túl, egyáltalán nem hasonlít olyan híres hajósokra, mint például Fülig Jimmy sorhajófőhadnagy.

A többiek mind klasszikus nyugat-európai ifjú ütődöttek, mintha egy antifa kongresszuson lennénk. A hajón alkoholtilalom van, amit csak-csak megértek, (Na jó, nem értem meg de tudnék érvelni mellette.) de ezen kívül húst sem esznek, ami köreikben szintén nem meglepő, de nem lehet érvelni mellette.

Egy izgalmas jelenetet látunk, amit mentésnek neveznek, ám a képsorokat elnézve inkább a „hogyan fojtsunk minél több négert a vízbe egységnyi idő alatt” munkacím jut eszünkbe. A négerekben a hosszú tengeri hajóutak kínos emlékeket keltenek, bár béklyók most nincsenek rajtuk. Azt látjuk, hogy négerek esnek bele a vízbe, majd kihúzzák őket. Ezután újra beleesnek és újra kihúzzák. Akit nem húznak ki, az a halak őszinte örömére bizonyára megfullad. A halak rasszisták.

Végezetül pedig eljutunk a katarzishoz. Szilveszter éjjelén vészjeleket fognak, és ahelyett, hogy mentőt hívnának a detoxikálóból, ahogyan az szilveszteri vészjelzések esetén szokás, indulnak menteni. Ez alkalomból megtekinthetjük Földest, amint felkészül.

A tenger ugyanis éjjel is hullámzik.

A messzi távolból pisla fények jelzik: ott vannak a migránsok. A migránsok egy jókora gumicsónakban hánykódnak, amin nincs motor. Hogy miképpen jutottak ide, az rejtély, mert evezőket sem látni. A gumicsónak lukas, pedig jéghegyet sem látni. Felviszik őket a hajóra, enni, inni adnak nekik, majd történeteket hallunk tőlük eddigi szenvedéseikről.

Itt kerül sor egy olyan jelenetre, melynek szürrealitásával csak a röszkei kutyaharapás ér fel. Láthatunk egy migránst, aki előadja, hogy Líbiában el akart szökni, de valaki utána szaladt és leharapta a fülét. Ezt meg is mutatja. Régen történhetett a dolog, mert a líbiai fülharapó munkálkodásának nyoma már teljesen begyógyult, pedig az ilyen sebek hosszasan és nehezen gyógyulnak. Nem tudjuk persze, hogy a páciens mennyi időt töltött a fülharapók földjén.

A háttérben gatyák száradnak kötélen. Végül aztán – amit már úgy vártunk – láthatunk bociszemű migránsgyereket és boldog anyát is. Egyet a száz megmentett közül, a többiek mind húsz év körüli férfiak. Miután ezzel megvoltunk, egy arra járó brit hadihajóra pakolják őket, és elindulnak álmaik Itáliája felé. Ahol már várja őket, amiről oly sokat hallottak, a reneszánsz, a Cinquecento, a halott fehér csávók, Raffaello, Michelangelo és a többiek.

Látszik a migránsokon, hogy már alig várják e felemelő találkozást.

Eddig a film. Néhány égető kérdésre azért nem kapunk választ. Nem tudjuk meg, hogy ha a tenger ennyire veszélyes – nagyon hullámzik, sőt, Földes Andrásokat hord a hátán, most már tudjuk – miért vágtak neki? Ha maradtak volna otthon, akkor most hódolhatnának vidám népszokásaiknak, mint egymás lelövése, vagy a nyasszaföldi kecskenyomorító című tánc előadása. És végül: ki és miért finanszírozza ezt az egészet?

Ezek sajnos a film megtekintése után is az Index és Földes titkai maradnak.