Hősök születnek

18

„Az erő a fiatalság, a bölcsesség az idősek erénye.”

Arisztotelész

Mindig nagyszerű érzés, mikor meglegyinti az embert a történelem szele. Persze erősen függ attól, hogy hol és mennyire. Én ugyan nem vagyok a történelem bizalmasa, mint haladó honfitársaim, akik mindig pontosan tudják, minek kéne történnie, de még így is látom, amint formálódik körülöttünk a jövő.

Mióta a gaz Orbánbasi a hatalomba emelkedett, fatornyos hazánkban évről évre érkeznek új megváltók, próféták és vezérek. A „civilek” közül természetesen. Rengetegen voltak már. A nevüket sajnos nem tudtam megjegyezni – tartok tőle, nem vagyok ezzel egyedül – de nem is fontos, hiszen mire megtanulnánk, addigra újabb érkezik.

Vannak néhányan akik többször is próbálkoznak, mint például Pityinger művész úr, a nemzet csalogánya, aki – mint hallom – újra indulni szándékozik valami politikai stallumért, de ők vannak kevesebben, a többség csak néhány hétig, vagy hónapig bírja.

Azt hiszem, Andy Warhol mondta, hogy mindenkinek jár 10 perc világhír.

Az új, aktuális üdvöske „Egy magyar fiatal, akitől megijedt az egész Orbán-kormány”, Fekete-Győr András, a Momentum Mozgalom elnök-vezérizgatója. (Kezdetben Mécs Jani volt a Momentum arca, őt azonban a papa miatt a háttérbe kellett küldeni, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló a hajdanvolt SZDSZ-hez fűződő testi-lelki vonzalom.)

A nevezetes mozgalom az olimpiai pályázat megfúrása révén tett szert ismertségre. Maga az olimpiai pályázat természetesen roppant kevésé volt érdekes, a lényeg: végre egy ember, aki legyőzte Orbánbasit. Emlékezhetünk, sokáig Gyurcsány volt az egyetlen, aki legyőzte és ebből akkora – csak a haladó oldalon érvényes – legitimitást szerzett, hogy még mindig van 10-15 százaléknyi megveszekedett rajongója, akik sosem hátrálnának ki mögüle, még akkor sem, ha ezzel örökös miniszterelnökké teszik a főellenségüket, az Orbánbasit.

Hogy kétszáz-egynehány ezer aláírás mennyiben Orbán személyes veresége azt csak bonyolult exegézissel lehet indokolni, de mindegy, mivel minden rosszért ő a felelős, így ha a jégeső intenzitása csökken, az is az ő személyes veresége, és ez tulajdonképpen elég is.

Hősünk – a róla szóló laudációk szerint – egy átlagos fiatalember. Vagy egy tucat országban tanult, dolgozott és francia barátnője van, akivel németül társalognak. Tehát, olyan mint bárki más, mint egy közülünk.

Mindez azért fontos, mert már régebb óta megfigyelhető, hogy a haladás megpróbálja a valós társadalmi megosztottságot nemzedéki/generációs dimenzióval is megtoldani. Ez az igyekezet különös erővel nyilvánult meg a brexit, majd pedig Trump megválasztása kapcsán. A libsik által felvázolt új társadalmi modell úgy néz ki, hogy vannak egy oldalon a magasan képzett, fiatal, városi értelmiségiek a legkülönbözőbb színárnyalatokban és velük szemben a fehér, iskolázatlan, középkorú, vagy idősebb vidéki tahók. Természetesen míg az előbbiek a haladás elkötelezett hívei, addig emezek retrográd fasiszták.

A fiatalok középpontba állításának oka van.

Ez az ok pedig a felsőoktatásban megnyilvánuló haladó túlsúlyban gyökeredzik. Az egyetemek ontják a gender-elméleten, feminizmuson, kisebbségvédelmen és emberjogizmuson képzett fiatalokat, akik – túl azon, hogy eleve meg vannak fertőzve ezekkel a hülyeségekkel – értelemszerűen munkanélküliek is lesznek, hiszen ki a fene tud bármit is kezdeni az ilyesféle megszerzett „tudással”? Ki és miért hajlandó fizetni egy genderológust? A munka és jövedelemnélküliség pedig csak fokozza a radikalizálódásra és akcionizmusra való hajlamot.

A fenti tudományokat ugyanis nem mint megvitatandó teóriákat tanítják, hanem mint a végső igazságot, melyhez nem férhet kritika. Miközben az egész a levegőben lóg, vagy még ott sem. Üres, tartalom nélküli fogalmak köré, kétes terminológiával és görcsös, unalmas erőlködéssel kanyarított teóriákról van szó, melyek nagyrészt nem érik el azt a szintet sem, hogy kritizálhatóak legyenek. Ha pedig valaki mégis kritizálni merészel, akkor azt minden bizonnyal valamiféle rosszindulat, vagy anyagi/egzisztenciális érdek hajtja, tulajdonképpen ragaszkodik a „többiek”, a „mások”, a „kisebbségek” elnyomásának privilégiumához.

A baj csak az, hogy a demokráciának nevezett hatalomgyakorlási eljárás igényli a vidéki, idősebb, fehér tahók szavazatát is. Nélkülük nem megy a dolog, tehát nekik is mondani kell valami vonzót. Az elkövetkezendő időben – sajtóhírek szerint – vidéki turnékat is szerveznek, hogy megismerkedjenek távoli törzsekkel is.

Nem tudom, hogy technikailag pontosan hogyan tervezik a dolgot, de merő jóindulatból elmesélném, hogyan szoktak lezajlani az efféle politikai falujárások.

Azt kell hogy mondjam, ennek évszázados, a vérszerződésig visszavezethető tradíciói vannak a magyar rögvalóságban, változtatni rajtuk roppant nehéz. Az eddigi tapasztalatok szerint úgy indul a dolog, hogy az adott párt helyi szimpatizánsa(i) (mert a falvakban párttagság gyakorlatilag nincs) saját költségen, ízléses, A4-es, otthon nyomtatott lapokon hívja gyűlésbe a falu népét, beharangozva XY politikus közreműködését. Az akció a kultúrházban – ha van – szokott zajlani, vagy a helyi kocsma valamelyik külön helyiségében.

Ha tízen, vagy többen vannak, az már tömeges részvételnek számít.

Nagyon fontos, hogy a szervező(k) már az elején kiválogassák a teljesen pocsolyarészeg résztvevőket, akik meg vannak győződve róla, hogy népdalgyűjtés lesz, ők ugyanis hajlamosak a legmeghatóbb részeknél dalra fakadni. Ez egyébként azért is felelősségteljes feladat, mert színjózanul viszont senki sem szól hozzá és a rendezvény kurtán-furcsán ér véget, belefulladva a méla unalomba. (Ügyelni kell rá, hogy az előzetes alkoholkontrollt a meghívott politikusokra is kiterjesszék, lásd Szekeres elvtárs emlékezetes repülőgép-avatása.) Látható tehát, hogy az alkoholszint pontos beállítása kulcsfontosságú a rendezvény sikeressége szempontjából.

Az így előkészített hallgatóság számára a meghívott politikus beszédet tart. Ebben röviden összefoglalja a politikai konkurencia tevékenységét, a nemzetközi helyzetet és az élet, a világmindenség meg minden kezdetű kérdésekre adott frappáns válaszait. A nép tisztelettudóan végighallgatja, majd a helyi aktivista felteszi az első kemény, egyenes kérdést: igaz-e, hogy amennyiben legközelebb őket választják, akkor minden jóra fordul? A válasz rövid és velős: igen.

Ezek után a nép panaszkodni kezd.

  • A) Beázik a ravatalozó
  • B) Az Akácfa utcában nincs járda
  • C) Kevés a nyugdíj
  • D) A polgármester lop (ez akkor szokott felmerülni, ha polgi nincs ott, ha véletlenül mégis ott van, akkor verekedés is lesz)

Ezek után – mintegy zárásként – a meghívott politikus megígéri hogy kormányra kerülése, vagy kormányon maradása esetén ezeket egy kézzel megoldja. Utána a meghívottak számára vacsora és a helyi italkülönlegességek megkóstolása marad.

Ez van. Oxfordról, németül intim életet élő francia barátnőről eleddig nem esett szó. De persze meg lehet próbálni. Én személy szerint roppant kíváncsi vagyok az eredményre.