Húsvéti kalandok

50
  •  
  •  
  •  

Húsvéthétfő volt. Úgy gondoltam, ideje felkerekedni, hogy az általam kedvelt lányokat felkeressem és meglocsoljam őket. Nem tudom, megfigyelték-e, de a lányoknak ugyancsak különös ízlése van ebben a locsoláskérdésben. Amikor kicsik, akkor nem érdekli őket, menekülnek előle, aztán ahogyan nőnek, fokozatosan élénkül ez a kíváncsiság, és van egy kamaszkor, mikor kifejezetten várják. Aztán valahogy elmúlik és ismét menekülnek előle. Talán az lehet az oka, hogy a nagy felhozatalból megpróbálják kiválasztani a nekik tetszőt, illetve egyáltalán végignézhessék a felhozatalt. A női lélek kiszámíthatatlan, ezért aztán én nem is néztem, hogy töltelék vagyok vagy esetleg lehetőség, hanem felkészültem a nagy eseményre.

Ugyebár én mindig anyám parfümjéből szoktam csórni, mert az olcsó és tanulságos eljárás. Ezen a napon azonban szőrén-szálán eltűnt az összes parfümös üveg, anyám bizonyára megunta, hogy az ő drága kölnijét locsoljam ismeretlen lányokra és eldugta előlem. Be kellett hát ruháznom valamilyen szerre, hogy a locsolkodást végrehajthassam. Igen ám, de nem tudtam, milyet vegyek, valami olcsót gondoltam, mert – a nyári munkára készülve – igencsak felkopott már az állam. Végül a Krasznaja Moszkva mellett döntöttem, gondolván, az majd jó lesz. Mondjuk nem is volt valami nagy felhozatal.

Nem voltam felkészülve arra az illatorgiára, amit tartalmazott ez a viszonylag kicsi üveg.

Nem tudom, a nyájas olvasó találkozott-e már ezzel az üvegbe zárt csodával? Nos, ha nem, akkor elmesélem. Először, mikor kibontod, hogy beleszagolj az üvegbe, valami borzalmas pacsuliszag csap meg, azután következik valami vodkás illat némi rovarirtóval elegyesen, hogy majd egy virágillatú crescendóba csapjon át. Fenomenális. Mondjuk csodálom is a nőket, hogy ezt a fejükre engedik önteni. Illetve hagyták, mert ma már nem divat ez, bár estére – napjainkban is – az egyenként bizonyára kiváló szagokból, ami kialakul, az sem semmi.

Anyámat, húgomat és a nagyanyámat gyorsan lerendeztem – értsd: meglocsoltam –, aztán biciklire pattantam, hogy bemenjek a városba. Mi úgy hat kilométerre laktunk a várostól, egy kis tanyasi iskolában, két lehetőség nyílott a bejutásra: a bicikli és a vonat. Én általában a biciklit választottam, mert azzal útba esett a lovarda is, ha vonattal mentem, akkor bonyolultabb volt eljutni – márpedig én ki nem hagytam volna.

Valódi tavasz volt, igazi földszagú tavasz, a fák már mindenütt rügyeztek, a nyár ígéretét hordozva magukban. Megérkezett a gólyapár is az egyik tanya tetejére, a fészküket építették, amit megszakítottak néha valami harsány kelepeléssel. Megjöttek a fecskék is, ők is a fészküket csinosították, kis sárgolyókat gyúrtak és a házukhoz ragasztgatták; éles hangjuk messze hangzott a levegőbe. Mindegyiknek igyekeznie kellett, hiszen gyorsan elmúlott a nyár, addigra fel kellett nevelni a fiókákat; de a nyár még messze volt.

Útközben – mivel útba esett – benéztem még a lovasiskolába is, hogy meglocsoljam a kancákat és hogy körülnézzek. Ezt én vezettem be, gondolva, hogy a lovaknak se legyen jobb.

Pihenő nap volt, csak egy nappali őr volt bent, az is aludt, méghozzá kitartóan, fel sem ébredt. A paripák furcsán reagáltak a Krasznaja Moszkvától ért inzultusra. „Felpipáltak” – így nevezik azt, mikor a ló mélyen beszívja a levegőt, miután valamilyen fontos illattal találkozott, volt aztán olyan is, amelyik oldalazni kezdett, sőt, olyan is, amelyik kirúgott. Volt egy, amelyiknek csikaja volt, ott meg a csikó eszeveszett ugrálásba fogott a pacsuli hatására. Miután így sikerült tesztelnem a kölni hatását és elégedett is voltam vele, elindultam hát a városba. A biciklimet – valami isteni sugallat hatására – otthagytam a lovasiskolában és anélkül vettem a várost a nyakamba.

A városban előre eldöntött programom volt, tudtam, hová akarok menni és miért. Autók abban az időben még nem nagyon voltak, így tele volt az utca szorgos férfiemberekkel, akik láthatóan siettek valahonnan valahová. Persze eleinte az feltűnt, hogy igencsak jókedvűen teszik a dolgukat, széles mosollyal jönnek-mennek. Nemsokára én is egy lettem közülük. Sok helyütt jártam és sok mindent meg is kóstoltam, és hát nem mindegyik vált a javamra. Valamiért mindenütt édes likőröket próbáltak belém tölteni, és hát az első néhány után megadtam magamat.

Mindenütt megkóstoltam valamit, úgyhogy sajnos csak igen töredékesen, úgy nagyjából a késő délutáni órától emlékezem az eseményekre. Forgószínpad-szerűen vannak felvillanások, amelyekről tudok és amelyekről nem. Az például megvan, hogy tucatnyi tojással állok valami út kereszteződésében és azon gondolkodom, hogy merre induljak, de a döntésre már nem emlékezem. Kaleidoszkóp-szerűen élnek bennem a dolgok, egyfolytában filmszakadásaim vannak. Mindenesetre derekasan teljesítettem a vállalásaimat, úgyhogy ideje volt hazaindulni.

Szerencsére a lovardát valamikor felkerestem, mert a biciklim megvolt. A hazaút az nincs meg, de bizonyára kalandok nélkül megesett. Otthon aztán – ne kérdezzétek, miért, de – fel akartam hurcolni az előtérbe a gépezetet. Ezt amúgy nem szoktam és egyébként is nehéz lehetett, mert néhány lépcső vezetett fel oda. Aztán összekeveredtem a biciklivel; mondhatni, földharcba bonyolódtam vele. Egyszerűen nem tudtam megszabadulni tőle és éppen erőt gyűjtöttem a folytatáshoz, mikor meggyulladt a villany. Felnéztem és három hálóinges és egy pizsamás lábat láttam: anyám, húgom, nagyapám, nagyanyám álltak ott és szemléltek engem, aki ugye a földön küzdöttem a bicajjal.

Nagyanyám – az az áldott asszony – azt mondta: „Segítsetek a gyereknek, hiszen rosszul van!” Mire anyám, aki sokat látott asszony volt, csak annyit mondott lemondóan: „A fenét van rosszul! Részeg, mint a disznó.” Mit válaszolhattam volna? Lábuk előtt hevertem a porban. Aztán megfordultak és elvonultak.

Hát így esett ez a bizonyos húsvét.

  •  
  •  
  •