Igazság, szolgáltatás

81

„A jog a jó és igazságos művészete.” 

Domitius Ulpianus

1368-ban, Firenzében öt személy valami raktárból kihozott gabonás zsákokat borogatott ki, hangosan ordítozott és kővel dobálta a hatóság embereit. Mint a korabeli bírósági iratokból kiderül: „a cselekmény következtében Firenze közösségnek jó és békés állapota valószínűleg megzavarodhatott volna.” Négy bűnöst, akik megbánták tettüket felmentettek, egyet azonban, aki nem volt hajlandó vezekelni, halálra ítéletek. Nem nagyon tolerálták a garázdaságot akkoriban. Hogy ez miképpen jön ide 2020 Magyarországára? Azt mesélném el alább.

Úgy esett, hogy – Donáth Anna őszinte bánatára – nálunk a irániak voltak az első, kimutatott fertőzöttek. Nagy nehezen összefogdosták és karanténba zárták őket, ahogy kell, ám ez nekik nem tetszett, ők bulizni akartak. Több éve orvostanhallgatók voltak az érintettek, ami aztán felveti annak a kérdését is, hogy vajon mi a fenét tanultak eddig a leendő szakmájukból, illetve hol tarthatnak a tananyaggal, ha az alapvető járványügyi szabályokkal sem voltak tisztában. 

A karanténban aztán kissé elengedték magukat és székeket dobáltak, ordítoztak a személyzettel; összefoglalóan: randalíroztak. Ennek logikus és jogszerű következményeként, a karantén lejárta után, annak rendje és módja szerint kiutasították őket az országból. Az ügy nagy port vert fel, és az emberi jogok világító, sorosista fáklyája a Helsinki Bizottság megfellebbezte a döntést, így most bírósági eljárás vár rájuk, aminek értelmében nem kellett elhagyniuk az országot, itt maradtak nekünk, amiért egy ország hálás a jeles szervezetnek. Mi sem hiányzik jobban a lakosságnak, mint néhány balhés iráni.

Mondhatnók, velük vagyunk csak teljesek.

Elnézve a magyar bírósági gyakorlatot, egyáltalán nem leszek meglepve, ha úgy döntenének: nem lehet kirúgni őket. Miután még a kórházi kosztot is kifogásolták, mi több, le is fényképezték (nem piláf volt), könnyen lehet, hogy kártérítést is megítélnek nekik, az igazság nagyobb dicsőségére. Hiszen el kellett szenvedniük a magyar ellátási viszonyokat, holott például otthon, a távoli vadregényes Iránban sokkal jobb ápolásba részesülhettek volna. Az irániak viszony a járványhoz, amúgy meglehetősen radikális, egy kórházat fel is gyújtottak, nyilván a sterilitás elérése érdekében. A mi irániaink idáig szerencsére nem jutottak el, talán mert rendőrt vezényeltek a karanténhoz. 

A Helsinki Bizottság véleménye szerint: „A veszélyhelyzetben sem korlátozható az ártatlanság vélelme, és senki sem küldhető vissza olyan helyre, amely számára életveszélyes lehet. Ezek az alapjogok mindenkit megilletnek, jóban-rosszban, egészségben és betegségben egyaránt.” Ezt Pardavi Márta, (Judith Sargentini magyar hangja) nyilatkozta. Arról nem tett említést, hogy vajon miért lenne „életveszélyes” az impulzív természetű irániak számára saját hazájuk, melynek nyilván büszke és öntudatos polgárai.

Majd erre – a nyilvánvalóan az érzékenyített bíróságoknak szóló – életveszélyre még rátettek egy lapáttal: „A hatóságok számos tartalmi és formai hibát is elkövettek, és azt sem vizsgálták érdemben, hogy Iránban mi várna a kitoloncolt fiatalokra. Ez a súlyos hiányosság felveti a visszaküldés tilalmának sérelmét is, hiszen a kitoloncolással akár a halálba is küldhetik a fiatalokat.” Nem mondom, szigorú népek lakják Perzsiát, ha a magyar karanténban elkövetett garázdaságért halállal sújtják a hazatérőket.

Gondolom, kényesek a perzsák nemzetközi reputációjára. 

Azt is hallottuk tőlük, hogy „A hároméves beutazási tilalom pedig az eddigi tanulmányaikat teszi tönkre, és azt is megakadályozza, hogy bármely más schengeni országba beutazhassanak, ott tanuljanak, kettétörve ezzel a diákok életét.” 

Zárójel. Nem állom meg, hogy el ne meséljek egy történet a nálunk tanuló egzotikus diákokkal kapcsolatban. Boldogult úrfi koromban az egyetemen, többek között orvostanhallgatókkal laktam közös albérletben. Volt a csapatban egy srác, aki már tanársegéd volt az orvosin és akiről az a hír járta, hogy mindenféle vizsgákon átengedi a „harmadik világból” származóakat, még ha tök hülyék voltak is. Mikor megkérdeztük, miért teszi ezt, azt válaszolta: „Mert majd hazamennek orvosként és gyilkolni fogják a többieket.” Zárójel bezárva.

Tapasztalataim szerint az egzotikus származású „diákok” nem nagyon szaggatják az istrángot, ha tanulásról esik szó. (A távol-keletiek nálunk is kivételek.) Idejüket többnyire bulizással töltik, megtagadva Mohamed parancsait. Persze az itt iskolába járó négerek és arabok nagy része már német állampolgár, de ez mit sem változtatott rajtuk. Hiába kasírozták rájuk a birodalmi sast, ők ugyanazok maradtak, az integráció nagyobb dicsőségére. Így aztán nem csodálom, hogy nincs kedvük hazamenni. Az iráni diáklány például otthon felhúzhatná még a csadorra a szájmaszkot is, ami bizonyára jól állna neki. Továbbá ha rajtakapnák a barátjával, akkor korbácsolás, kövezés, vagy más hasonló mohamedán büntetés várna rájuk.

Nem csoda, hogy nem akar hazamenni. 

Amit tettek azt nem lehet másképpen nevezni, az hálátlanság. Ahelyett hogy örültek volna a szerencséjüknek, hogy nem valamelyik iráni ragálykórházban, ötven-száz ágyas kórteremben kell átesniük a betegségen, még nekik áll feljebb. Nem is beszélve arról, hogy nekünk, magyaroknak kell állni a kezelésük/karanténozásuk, bizonyára nem csekély költségeit, és most majd a hazajuttatásukat is mi fogjuk fizetni. 

A Helsinki Bizottság, a TASZ és más szervezetekkel kapcsolatban rendkívül sajnálatosnak tartom, hogy az eszmei betegségek ellen nem lehet karanténnal védekezni, holott ez nyilvánvalóan hasznos lenne. Bár ők magukat ugyanúgy „filantrópnak” tekintik, mint a gazdájuk, nem hallottam, hogy elmennének önkéntesnek a kórházakba, vagy pénzt ajánlanának az egészségügy számára. Amint azt sem hallottam, hogy Soros bármennyi pénzt ajánlott volna a járvány leküzdésére. Amilyen könnyű kézzel szórja a milliárdokat hálózatának fenntartására és terjeszkedésére, pont olyan fukar minden más esetben. Nem tudom pontosan, hogy a magyarországi soros-szervezetek költségvetéséből hány maszkot, vagy lélegeztetőgépet lehetne venni, de gondolom jó sokat. 

Itt tartunk most. Az garázda irániak maradnak – remélem, őrzik őket valahol – a jogvédőknek pedig van munkájuk, a tekintetes bíróság pedig, kivételesen gyors eljárásban, úgy két-három év múlva, dönteni fog. Mindenki boldog. Kivéve minket.

Facebook hozzászólások