Interjú az angyallal

„A hízelgés a királyok örökös baja.”

Lacus Curtius

Álmot láttam. Azt álmodtam, én vagyok a 168 óra újságírója, és engem ért a megtiszteltetés, hogy interjút készítsek a Magyar Pukkila Bizottság vezetőjével Mardavi Pártával, az alkalomból, hogy elnyerte a Dán Kályha Díjat az összes Csövekkel és Kormokkal. Úgy adnám közre álombéli élményemet, ahogyan az megjelenne a jeles újság hasábjain.

Akkor sem félünk, ha kéne – interjú Mardavi Pártával, a Magyar Pukkila Bizottság angyalával

Kattognak a fényképezőgépek, forognak a kamerák, szédülnek az operatőrök, a messzi galaxisok lakói űrtávcsővel figyelnek, és akkor belép az angyal, mit belép: belejt. Vállán egyszerű hermelinpalást, koronájában visszafogott gyémántok. Mert ilyen ő, egyszerű, a nép gyermeke, aki szociálisan olyan érzékeny, hogy nem hord zoknit, mert töri a lábát. Gyönyörű arcán lemondó mosoly, hiszen külön szemüveg kell, hogy minket, porban járó férgeket észrevegyen, és az most nincs nála. Mi pedig kivirágzunk, kirügyezünk tekintete fényében, mint a napon hagyott büdössajt. „Jó napot kívánok!” – mondja utolérhetetlen bájjal. Zsebemben megolvad a marcipán.

Az első kérdésem, hogyan lehet mindjárt az elején ilyen okosat mondani? És hogyan lehet ugyanakkor ennyire szép?

Gyakorolni kell. 

Hogy milyen közvetlen, egyszerű ember Párta, azzal kapcsolatban álljon itt egy kis tréfás közjáték arról, miként igazított helyre engem, az egyszerű libsi újságírót:

Te, izé, Ön mint a Magyar Tampere Bizottság angyala… „Nem Tampere, Pukkila.” – mondja bájos mosollyal. Mire én: „Bocs, nem vettem észre, bár éreztem rózsa illatot.” Mire ő: Pukkila egy finn város, szervezetünket azért neveztük el róla, mert ott mondta egy egyszerű, kétkezi finn a másiknak a kocsmában, hogy „Nekem semmi bajom a migránsokkal”, és először fordult elő, hogy nem verték meg. Erre a történelmi eseményre emlékezünk szervezetünk nevével. Hát így, ilyen emberien válaszolt, pedig le is üthetett volna.

Értem. Tehát. Ön mint a bolygó megmentője, a fasiszták ostora, hogyan látja azokat, akik nem olyanok, mint fenséged? Különösen most, hogy megkapta ezt a kiemelkedő díjat? Egyáltalán elmondaná nekünk, egyszerű halandóknak, hogy mi is ez a díj pontosan? 

A Dán Kályha Díjat a szociálisan és jogállamilag érzékeny dán kéményseprők alapították, ennek legmagasabb fokozata mikor a díjazott megkapja hozzá a Csöveket és a Kormokat is. A kitüntetés maga, már elnevezésében is, az elnyomott kisebbségek legveszélyeztetettebb csoportjára, a melegekre utal. Innen ugye a kályha eszméje. Természetesen tudom – mert tökéletességemmel a kritikai szellem is együtt jár –, hogy ez a szimbólum, a kályha, csak téli állapotában helyes. A nyári kályhával kapcsolatban még rengeteg teoretikus munkára van szükségünk. Magát a díjat, egy roppant felemelő ünnepség keretében osztjuk ki. Így év végén a világ minden tájáról összejövünk, körbe állunk és mindenki kitünteti a tőle balra állót. Nagyon megható. 

Ami a magyar fasisztákat illeti, azok természetesen gyűlölik a kisebbségeket, különösen a melegeket. Bezzeg fent, a jeges északon sokkal vonzóbb a meleg. Mi, én azon dolgozunk, hogy mindenki szabadon élhessen, nem úgy, mint most, mikor vége a sajtószabadságnak és sikereink híre alig néhány száz orgánumon keresztül juthat el a közönséghez. Ez maga a diktatúra. Jól fel is jelentettük őket Brüsszelben.

Hogyan áll ez az ügy jelenleg az EU-ban?

Sikerekről számolhatok be, bár még messze a kiteljesedés. Mi feljelentettük ezt a fasiszta országot, és ugyanakkor, ugyanebben az ügyben, a független szakértők is mi vagyunk. Ez már önmagában is nagyon demokratikus, de célunk, hogy az ítéletet is mi hozhassuk meg. Ha mi vagyunk az ügyész és a bíró egy személyben, akkor sokkal egyszerűbb és jogszerűbb az eljárás. Erre törekszünk. A LIBE-bizottság támogat bennünket ebben és – folyosói pletykákból tudjuk – jövőre a Judith Sargentini vándordíjat kapjuk majd.

Hogyan telnek a szervezet mindennapjai? Kik a munkatársaik.

Többnyire önkéntesekkel dolgozunk, hiszen hülyék lennénk fizetni nekik, ha ingyen is csinálják. Özönlenek hozzánk az volontőrök, akik fiatalok és felkészültek. Csak a múlt hónapban tizenöt esztétika szakost és húsz szabadbölcsészt vettünk fel. Vannak filmesztétáink és más kurrens tudású embereink is, akik meggazdagodhatnának tudományukból a londoni McDonald’s-ban, de ők inkább minket választanak. És hát ugye itt van nekünk Sanyi. Ő a mi büszkeségünk, ő az első értelmi fogyatékos, aki summa cum laude végezte el a gender-szakot! Azért járt oda, mert azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. És minket választott ez a nagyszerű ember! Ez önmagáért beszél! Mindannyian imádjuk. Például ahogyan utánozhatatlan eleganciával a szája helyett a fülébe teszi a fagylaltot… az valami leírhatatlan.

Úgy tudom rengeteg probléma van a menekültek elhelyezésével kapcsolatban is.

Hogyne. Például a gyermekkorú menekültek helyzete elfogadhatatlan. Gondolja el, hogy az ifjú menekült, akit politikai okokból üldöznek, felköti a pelenkáját Burkina Fasoban és – ifjú korát meghazudtoló fürgeséggel – a magyar határon terem. Itt aztán sanyargatni kezdik. Állandóan spenótot adnak neki, amit a kicsik utálnak. Még plüssmackónak is jegesmedvét adnak, ami megalázó számukra, mert fehér. Határozottan fellépünk ezek ellen. 

Végezetül, tudom, hogy a klímát is megvédik. Hogyan képzelik ezt el?

Ahhoz, hogy valami javuljon, először romlania kell. Például, akik Afrikában élnek, azoknak kicsi a karbon-lábnyoma. Alig ártanak valamit a természetnek. Ezért el kell hozni őket ide Európába. Itt aztán lehet két autójuk, négy feleségük, meg minden egyebük, amivel már komoly kibocsátást okoznak. Ekkor jövünk mi. Azt akarjuk elérni, hogy amennyit az idehozott négerek kibocsájtanak, ugyanannyit elvegyünk a kizsákmányoló, patriarchális fehérektől. Így egyensúly keletkezik, ami jó. A legszebb az egészben, hogy mindezt a piac láthatatlan keze intézi, hiszen amennyit a migránsokra kell költeniük azt nem költhetik szennyező dolgokra. Közgazdasági körökben ezt feketézésnek nevezik. Jelszavunk tehát: „Migránssal a klímáért!”

Így esett tehát találkozásom a Magyar Pukkila Bizottság angyalával. Az interjú végén – hosszas kérlelésre – azt is megengedte, hogy én, mint a szabad, független, kritikus sajtó őrkutyája, megnyaljam a lábát. Csodálatos volt. Most ameddig csak lehet, nem mosok nyelvet, hogy sokáig érezzem az ízét.