Karácsonyi emlék

66

„Hogyan kell a tökéletességre törekvő embernek élnie? Megvalósítani a nevezetes névtelenséget. Élj rejtett életet!” 

Hamvas Béla

A tanyavilágban, ahol felnőttem, a tél mást jelent, mint a falvakban vagy a városokban.

A hó, a hideg ellenségek arrafelé. Járhatatlanná teszi az utakat, a tanyákat szigetekké változtatja át, ahol úgy élnek, ahogyan a nyáron felkészültek. A tanyasi ember önellátó. Az ennivalónak, a tél érkeztekor, már a kamrában kell lennie, ahogyan a tüzelőnek is. Az alföldi tanyákon a tüzelő nagy gond volt bizony. Fát – ameddig a szem ellátott – nem termett a föld, így a legfőbb téli melegíteni való a kukoricából került ki.

Kézzel törték a kukorica csöveket és hordták be a góréba, mely minden tanya udvarán ott állt, az egerek nagy örömére. Az egerek viszont a minden tanyában kötelezően tartott macskák örömét szolgálták. A kukorica szárát aztán levágták és kévékbe kötötték majd szintén az udvarba hordták. A kévébe kötött kukoricaszárat a teheneknek adták, akik nagy gondossággal lerágták róla a leveleket, a megmaradt puszta szár pedig a legfőbb téli fűtőanyag lett a kemencékben és a sparheltekben. Sőt, a kukorica tövét is kihúzták, szárízéknek nevezték ezt a részt, majd abból is fűtőanyag lett. 

Ma már szinte elképzelhetetlen látvány a nagy végtelen fehérség, amit csak az itt-ott kikandikáló kórók és a tanyák sziluettje tört meg. Szinte tapintható csönd uralkodott, csak ritkán törte meg a vonat zaja, vagy távolból egy disznó visítása, aki éppen készült kolbásszá válni. A konyhakertben, a fennhagyott káposztatorzsák között mindenütt nyúlnyomok, akiknek bizony élelem szempontjából, igen nehéz volt a tél. Ki kellett merészkedniük a fehér hóra és ezzel kiszolgáltatták magukat a héjáknak, akik csak erre vártak. Valahol fészkelt a környéken egy pár; sohasem találtam meg a fészküket, pedig fájt a fogam egy héjafiókára. 

Mikor aztán leesett a hó, a férfiak ló után kötött hóekével utakat ástak a vastag hóban, hogy a gyerekek eljussanak az iskolába. Jöttek is, megannyi kabátokba, bundába öltözött kis golyó, hónuk alatt a szíjjal átkötött, viaszosvászonba tekert könyvekkel füzetekkel, akár több kilométer is megtéve, hogy a tudás templomába érjenek. A legtávolabbi tanyabokrokból pedig Menyus bácsi hozta őket – menetrend szerinti járatként – lovasszánon. Aztán egyszerre vége lett az iskolának, hiszen közeledett a karácsony.

Karácsonykor betlehemesek járták a vastag havat a tanyák között. Hozzánk minden esztendőben az Ács gyerekek jöttek. Nyolcan voltak testvérek, mint az orgonasípok. Ismertem őket, hiszen mind oda jártak a tanyasi iskolába. Ács néni egyedül nevelte őket, mert a férje börtönbe ült, holmi ’56-os „bűncselekményekért”. Az volt a bűne, hogy állítólag valaki látta, mikor vasvillával kereste a párttitkárt, valami régi bűnét kívánta számonkérni rajta. A tanyasiak szerint ez nem volt igaz, sőt szerintem sem, hiszen a nevezett párttitkárt a nagyapám bújtatta, pontosan azért, hogy meg ne találják. Mert ha megtalálják, akkor utána biztosan fel is akasztják.

Ezért kapott nyolc évet. Vehetjük úgy is, hogy minden gyerekéért egyet. Ő aztán egyetlen nap amnesztiát sem kapott, nem engedtek el neki semmit, mint a „megtévedt” kommunistáknak. Mert Ács Jani bá’ nem volt az ő kutyájuk kölke sohasem. Ő csak ’65-ben szabadult, addig az asszony egyedül küzdött a gyerekek életben maradásáért, és azért, hogy a gyámügy ne vegye el őket tőle. Nagydarab, nehéz csontú asszony volt, megkeményítette az élet. Emlékszem, csúnyábban és fantáziadúsabban tudott káromkodni, mint a férfiak, ami nekem nagyon tetszett. Eljárt dolgozni a Tsz-be, rendben tartotta a tanyát, dolgozott a férje helyett is. A szomszédok is segítettek, ahogyan tudtak, főleg a nagyon nehéz ház körüli munkákban. Minden évben egyszer, és csak egyszer, a nagyobb gyerekekkel elutazhatott – egész évben spórolt rá – meglátogatni a férjét összesen egy órára. Oda-vissza végigsírta az utat.

Ezért aztán, mikor az Ács gyerekek jöttek betlehemezni – bár nem volt szokás – pénzt is adtunk nekik, a nagyapámék meg használt ruhákat cipőket, melyeket nagyapám volt tiszttársai gyűjtöttek a városban. A tanyán nem volt senkinek, még a jobb módúaknak sem, kidobni való ruhája. A betlehem maga egy nagy, régi, tönkrement füles kosár volt, aminek az egyik oldalát levágták. A figurák kukoricacsutkából és csuhéból készültek; talán a nagyobb lányok csinálták őket, ezért aztán meglehetősen hasonlítottak egymásra. Hogy ki kicsoda azt egy papírra írták és az illető bábú nyakába akasztották, így aztán látható volt, hogy mindenki megvan. 

Nem is tudom, miért írtam ezt most le. Talán azért, mert számomra furcsán kiürült a karácsony. Egyedül nehéz ünnepelni. Így a régi karácsonyok kemencéjénél melegszem újra, és az ember már csak olyan, hogy ezt is meg akarja osztani másokkal, ha máshogyan nem, akkor így.

Áldott ünnepeket mindenkinek!

Facebook hozzászólások