Kísért a múlt

58

„Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.”

Arany János: Ágnes asszony

Nagy kedvencem François de La Rochefoucauld, a kalandos életű francia herceg, az emberi természet  kritikus ismerője, aki életével igazolta maximái helyességét, hiszen mindazokat a bűnöket, hazugságokat és árulásokat, melyeket tollhegyre tűzött, maga is bőségesen elkövette. Ő írja, hogy a tiszta lelkiismeret oka a rossz emlékezőtehetség. Ez a mélyen igaz megállapítás jutott eszembe, mikor olvasgatom a Heller Ágnes, a honi libsizmus nagyanyakirálynője körül újra felforrósodott vitákat.  

Mint emlékezete,s Ágnes asszony interjút adott Political Critique nevezetű lengyel libsi újságnak, mely interjúban Orbánbasit zsarnoknak találta nevezni és sok más csúfságot is állított róla. Mintegy viszonzásképpen Kovács Zoltán kormányszóvivő öreg, bigott kommunistának nevezte. Ezen aztán a haladás honi panoptikumának minden szereplője a végletekig felháborodott.

Pedig hát ugye, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

Maga az érintett is jócskán megdühödött és kikérte magának, mondván, „bigott kommunista nem vagyok, nem is voltam”.

Ezzel a mondattal azért van egy kis probléma. Egészen pontosan hazugság.

A probléma pedig az, amit Hamvas Béla – Heller és a többiek tudományos és emberi antitézise – így foglalt össze: „Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe, a libapecsenyén hízott vértanúk.” Prófétai szavak. Ő ezt 1956 kapcsán írta, ám bőségesen illik a félresikerült rendszerváltozás velünk élő kommunistáira is. Hellert és bűntársait nemcsak el kell tűrnünk, hanem – haladás álláspontja szerint – tisztelnünk is kell. Ők a „libapecsenyén hízott vértanúk”, akiknek tanítványai, barátai és üzletfelei, ha hagyjuk, egy emberöltő múlva azt fogják tanítani, hogy ők buktatták meg a kommunizmust.

Tán még emlékezünk a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége nevezetű szervezetre. Bármilyen meglepő, még ma is létezik. Taglétszámuk exponenciálisan növekedett ‘45 után. Mindenki ellenálló volt, aki kommunista lett az orosz megszállás után és azt mesélte magáról, hogy ‘45-ben megrúgott egy német juhászkutyát, vagy a zsebében fityiszt mutatott egy német páncélos láttán. Annyi harcos partizán lett, hogy az ember nem is érti, miért kellett az oroszokat behívni ‘56-ban. Na, pontosan így nő a kommunizmussal szembenállók hada is, ezért érthetetlen a szemlélő számára, miképpen maradt fenn oly sokáig Kádár rendszere, ha mindenki ellene volt, főleg azok, akik vezető politikai, tudományos és kulturális szerepet játszottak benne.

Megnyugtatom a nyájas olvasót, nem akarok Heller életrajzot írni. Nem is venné be a gyomrom. Van azonban Ágnes asszony életének egy pillanata, melyben, mint cseppben a tenger, minden tükröződik róla és a hasonszőrűekről.

Történt, hogy 1956-ban Lukács elvtárs népművelési miniszter lett a Nagy Imre kormányban. (Ebből is következtethetünk arra, micsoda változások lettek volna, ha Nagy kormányon marad. Semmilyenek.) Ezért aztán elvtársai megbüntették, és nem csak őt, hanem kommunista szokás szerint a tanítványait is. Így lett Ágnes asszonyból óriási penitencia gyanánt középiskolai tanár. Ezt ő utálta, vágyott az egyetemi csillogásra, hiszen hogy lesz belőle jelentős filozófus egy középiskolában?

A levél – hála Hankiss Ágnesnek – napvilágot látott, bárki elolvashatja. Így kezdődik: „Mint az MSZMP tagja kommunista kötelességemnek érzem, hogy a Párt tudomására hozzam…

Tán ennyit arról, hogy nem is volt kommunista…

Ágnes asszony azután hosszan ostorozza magát, a legjobb sztálini önkritikák stílusában. Beismeri bűneit, melyek közül a legsúlyosabb, hogy nem ítélte el eléggé karakteresen az ellenforradalmat – itt bizonyára arra gondolt, hogy egy sortüzet sem vezényelt személyesen – és nem szakította meg kapcsolatát azokkal a barátaival, akik ellenforradalmárokká váltak. A porban csúszva könyörög, hogy bocsássanak meg neki, mi több, felajánlja, hogy kijavítja korábbi művei hibát. (Megjegyzem a legnagyobb hiba az volt, hogy megírta őket és bár később szemrebbenés nélkül átírta azokat – attól sem lett értelmük.) A levéllel azonban nem ér véget a dolog.

Mikor napvilágra került, Ágnes asszony azt találta hazudni, hogy az akkori, azóta elhalt és ezért nem megkérdezhető férje, Hermann István hamisította azt. Tehát túl azon, hogy annak idején térden állva könyörgött a véreskezű gyilkosoknak – az elvtársainak, a szó szoros értelmében – az egyetemi katedráért, még a volt férje emlékét is meggyalázta.

És most itt él közöttünk, évek szabdalta arccal, abban az életkorban mikor már illene számot vetni mindazzal a csúfsággal, amit az ember elkövetett életében. Reggeltől estig a morálról és az erkölcsről prédikálva nekünk, fasisztáknak. Mi pedig tűrjük.

Mélyen igaza van Hamvasnak velünk kapcsolatban.

Facebook hozzászólások