A korrupció észleléséről

5

„A tudomány csak egyike annak a számtalan eszköznek, amelyet az ember kiötlött, hogy bánni tudjon környezetével. Nem az egyetlen eszköz, nem is tévedhetetlen, ellenben túl nagy hatalomra tett szert, túl tolakodó és túl veszélyes lett, hogysem szabadjára engedhetnénk.”

Paul Feyerabend: A módszer ellen

Közhelyszámba megy haladó körökben, hogy nagyon-nagyon rossz itt élni. Számtalan oka van ennek. Ott van mindjárt Palpatine, aki úgy mosolyog, hogy a hideg rázza ki tőle a migszolost. Aztán meg ott van a Habony, aki gucci-táskával bulizik, mi meg nem tudjuk, miből. Egyesek kidobják a zakójukat, mások szülésre biztatják nőket, megint mások nem járnak a CEU-ra, mi több nem is laknak Budapesten. Van hát baj elég és egyre csak szaporodnak a becsomagolt bőröndök az előszobákba, már alig lehet kimenni tőlük tüntetni.

Mindez azonban hordoz valami kétségességet, mert ugyebár az, hogy kinek milyen mosoly vagy táska tetszik, egyáltalán, szimpatikus-e valaki, az olyan szubjektív dolog. Az igazi haladó pedig viszolyog a szubjektivitástól, mint állatvédő feminista a hermelinbelépős női szabótól. Neki tudomány kell, objektivitás, szikár tények, számok, fékek és ellensúlyok, hogy mindenféle ciszheteró taplók ne tudjanak vitatkozni. Azok húzzák meg magukat és rémüljenek el.

Ebbéli igényeiket elégítik a társadalomtudományok, ahogyan azokat az Elte-Tátika-n elképzelik. Olyan regényes diszciplínák kapnak lábra, mint a szegénységkutatás – amit értelemszerűen az ELTE-n kell folytatni, hisz ott a legtöbb szegény – vagy a hajléktalanság analízise. Ez utóbbi akkor jött divatba, mikor a gonosz fasiszták megtiltották, hogy a fenti társadalmi csoport tagjai az aluljárókban ürítsenek, ezzel mintegy érzékenyítő tréninget tartva az arra járók számára. Erről a sportágról mondjuk utóbb leszoktak, mert a hálátlan hajléktanok állandóan elküldték a szociológusokat a kérdőíveikkel együtt a náthásba, ha nem vittek nekik kannás bort.

A haladó kutatás mindig független, de még függetlenebb, ha nemzetközi szervezet végzi, valahonnan a világ boldogabb, nyugati feléről. Amint télre tavasz, tavaszra buzi felvonulás következik, ugyanazzal a szükségszerűséggel jelenik meg évente a Transparency International korrupciós jelentése is. Ünnepi pillanat ez a honi libsik életében, van ilyenkor taps, móka, kacagás és diadal. Hiszen ott van – schwarz und weiss – a fasiszták e hona korrupt. Micsoda öröm. És ez nem mese, hiszen kutatások igazolják, számok bizonyítják és – mint tudjuk – a számok nem hazudnak.

Ez egyébként igaz, a számok tényleg nem hazudnak, legfeljebb akik leírják őket; vö: adóbevallás.

Mi, maradi szkeptikusok persze semminek sem tudunk örülni, még annak sem, ha korruptnak nevezik kis hazánkat. Ilyen búvalbaszottak vagyunk, na. Képesek vagyunk kétségbe vonni, hogy Palpatine és a sötét jedik már régen tönkretették ezt az amúgy virágzó országot és mi már csak romokon motoszkáló zombik vagyunk. Sőt. Magának a jeles Transparency International-nak kijelentéseit is képesek vagyunk kétségbe vonni. Mert hát hogyan is van ez? Némi társadalomtudományoskodás következik, csak erős idegzetűeknek.

Mindenekelőtt ki kell jelentenünk, „objektivitás” nem létezik, különösen nem a társadalomtudományok terén.

A haladó társadalomkutató a saját előítéleteit és averzióit kutatja és nem azért mert aljas, hanem mert nem tud mást tenni. Nem nézhet kívülről valamit, amiben benne van. Mifelénk nyakig méghozzá. Saját véleményét és egzisztenciájának feltételeit kutatja, miközben olyan fogalmakat használ, mint például „társadalom”, „osztály”, mely fogalmaknak pontosan az a tartalma, ami az ő felvilágosult agyában lerakódott. Ebből nincs szabadulás.

Vegyük szemügyre, hogy miképpen is keletkeznek ezek a számok, melyeket az orrunk alá dörgölnek. A  Transparency egy ország korruptságát az un, CPI (Corruption Perceptions Index) segítségével méri. Ennek lényege, hogy megkérdeznek különböző embereket a korrupcióval kapcsolatos észleléseikről, majd az így kapott adatokat a Transparency International 0-100-as skálára vetíti, ahol 0 a korrupcióval leginkább, 100 a legkevésbé fertőzött országokat jelzi. Ezt 170 országban elvégzik és rangsort állítanak fel.

Nagy munka ez, a Transparency csak Magyarországon 65 millió forintot költött személyi kiadásokra és ekkora összeg révén egy roppant izgalmas táblázathoz jutottunk.

Például a híresen transzparens, demokratikus és korrupció mentes Botswana jól megelőz bennünket. Botswana valóban kitűnő hely lehet. A HIV fertőzöttek aránya csak 30%, az országot 46 éve ugyanaz a párt irányítja, az elnöki hatalom pedig – az eddigi tapasztalatok alapján – halálig tart. A törzsfőnökök tanácsa a felsőház szerepét tölti be és ezeknek a főnököknek joguk van ingyen munkát igénybe venni az alattvalóik köréből, ami természetesen nem korrupció, hanem haladó hagyomány. De a krokodilvadászati engedélyhez biztosan nem kell baksis, így érthető, hogy megelőznek bennünket.

De megelőznek bennünket olyan híresen demokratikus országok, mint az Emírségek, Katar, vagy Puerto Rico. A fasorban sem vagyunk. Mi lehet ennek az oka?

Van itt néhány apróbb probléma. Mindenek előtt némi nehézséget okoz, hogy a korrupciónak nincs definíciója. Ahány szerző van ebben a tárgyban, annyiféle definíció adódik és mindenki szerint a másiké rossz. A helyes definíciót mi persze tudjuk: korrupció az, amiből kihagytak. A Transparency definíciója viszont: „Korrupciónak tekintjük, ha valaki azért él vissza a rábízott hatalommal és jogokkal, hogy önmaga számára előnyt szerezzen.” Ezzel szemben áll mikor mások érdekében él vele vissza – nyilván.

Eme sebészi pontosságú definíció kapcsán már csak azt kéne eldönteni, mi a különbség az „él” és a „visszaél” között, valamint, mi is az a „rábízott hatalom”.

Ha megkérdezünk egy bantu négert, egy arabot, vagy egy dánt, biztosak lehetünk benne, hogy teljesen más jelenséget fognak korrupciónak nevezni. Persze, ha a globális üzleti elitet kérdezzük – ahogyan a Transparency teszi – akkor meg minden korrupció lesz, amin nem ők keresnek.

További probléma, hogy a CPI index önbeteljesítő. Ha kellően sokat mondogatjuk az embereknek, hogy az országuk korrupt, akkor ha megkérdezzük őket, hajlanak majd arra, hogy korruptnak is érezzék. És ezt a korrupciókutató szorgalmasan feljegyezi a táblázatába. De ha kiáll Badfriend, vagy a derék Colin Bell – aki egyébként úgy kapott nagyköveti pozíciót, hogy pénzt adott az Obama-kampányhoz – vagy a szerencsétlen Horváth András zöld dossziéval és legényesen kurjant egyet a korrupcióról, akkor bizony korrupciós hangulat kezd uralkodni.

Ahogyan a derék Max Scheler megjegyezte: „Prophetien haben die Tendenz wahr zu werden!” – a jóslatok hajlamosak arra, hogy beváljanak…

De sebaj. A haladó társadalomtudomány forrásvidékén járunk, ahol bonyolult eljárásokat dolgozunk ki, hogy megmérjük azt, amiről nem tudjuk micsoda, csak azt, hogy mekkorának érzik a megkérdezett barátaink, akiknek cserébe személyi juttatásként kifizetünk 65 milliót. Nyilván ezekben a pillanatokban csak azért nem érzékelik a korrupciót, mert nem hagyták ki őket.

Értelme tehát nem sok van az ilyen kutatásoknak, de legalább eredményesen fikázhatjuk vele ellenségeinket.