Meg sem tudjuk számolni, hogy a kommunisták hányszor fosztották ki a magyar falut – A mezőgazdaság elrablása (III. rész)

A temetés a P.-i temető új parcellájában volt. A temetési menet az őszi fák alatt vonult a párát gomolygó kipufogójú halottaskocsi mögött a sírgödörig. Mintha különös lobogó, lebegő szürkés zászló után vonult volna a menet. Sokan voltak, csupa fekete ruhába öltözött ember, sötét átmeneti kabátok, kalapok, kendők vonultak a surrogó lehullott leveleken. Az elmúlást nem tisztelő kövér feketerigók trilláztak az őszi lombokon átszűrődő, sárgászöld fénnyel borított temetői út fölött. Teljes fénnyel sütött a nap, de ereje nem volt. Az új temetőben katonásan sorakozó sírokon egyen-márványtáblák és kőgalambok őriztek a halottak álmát. Keresztek, táblák váltogatták egymást – L. még egy ötágú csillagot is látott –, egyhelyütt pedig egy angyal szobra támaszkodott a sírkőre, egyik hosszú szárnya félig eltakarta a kőlapot, a másik félig felemelve; arca nem és kifejezés nélkül bámult valami semmibe.

A szertartás rövid volt, a lelkész – református volt az elhunyt – néhány halk fohászt mondott. „Kegyelem néktek és békesség attól, aki van, és aki volt…” – idézte a Jelenések Könyvét, majd a halottért imádkoztak együtt. Az erőlködő sírásók leengedték a koporsót a sírgödörbe és a gyászolók zsoltárt énekeltek. A gyorsan betakaruló sír mellett elől állt az özvegy, sötét hajú negyvenes éveiben járó nő, akinek régi szépsége még átsütött a gyász ráncain, mellette kétoldalt fiai, magas, jóvágású fiatalemberek karoltak anyjukba. A gyülekezet egyenként lépett eléjük, hogy részvétet nyilvánítson. Az asszony keményen tartotta magát, könnytelen tekintettel, rezzenéstelen arccal nézett rájuk. A sor lassan fogyott, a sírásók is végeztek már, lapáttal formálták a sírdombot és beleszúrták az ideiglenes fejfát is, mikor T., a tsz elnöke ért az asszonyhoz. Valamit mormolt. L., aki távolabb állt, nem hallotta, csak azt látta, hogy sután a kezét nyújtotta. Megfagyott a levegő. Az özvegy egy pillanatig mereven nézte a kinyújtott kezet, nem nézett T. arcába, aztán egy ránduló mozdulattal elfordította fejét. A szemébe ekkor szöktek az első könnyek. Az egyik fiú, a magasabb rámordult T.-re, aki egy pillanatig még nyújtotta a kezét, aztán visszahúzta és elfordult. Azt valószínűleg csak L. képzelte, hogy mosolygott.

L., aki nem ismerte a családot, csak a halottat, és maga sem tudta, miért ment el a temetésre, hazafelé az autóban ezen a kínos pillanaton merengett.

D. köpcös ember volt, napbarnított bőrrel, ősz hajjal és a nikotintól enyhén sárga fogakkal. Elismert szakemberként dolgozott a szomszédos állami gazdaságban, mint a növényvédelem és gyomirtás szakértője. Jól keresett, jó helye volt és nagyon megbecsülték. Élete delelőjén azonban, úgy ötven éves korában, gyors egymásutánban két szívinfarktus is érte, ezek pedig oly súlyosak voltak, hogy „leszázalékolták” – ahogyan akkoriban hívták – és eltiltották a felelősségteljes munkától. Nem volt ez ritka, a szívinfarktus már-már mezőgazdasági betegségnek számított. A számtalan cigaretta, konyak és a pörköltek bőségesen szedték áldozataikat a mezőgazdasági felsővezetők közül. Ami azt illeti, a két infarktus ellenére D. nem szakított káros szokásaival – innen is tudta mindenki, hogy igazi férfi. A nyolcvanas évek végén jött a tsz-hez, nem bírt otthon maradni és az elmúláson merengeni, amelynek szele megsuhintotta, de csak, mint mondta, „levezetni” jött, tanácsadónak. Ez pontosan azt jelentette, hogy ő határozta meg a növényvédelem idejét, a használt vegyszerek milyenségét és mennyiségét, ám nem neki kellett üvöltözni a traktorossal, amikor az nem úgy csinálta, ahogyan előírták. Az üvöltözés ugyanis emelte az amúgy is magas vérnyomását és ez egészségügyi kockázatot jelentett. Üvöltözni ott voltak a fiatalok, akik majd csak ezután kaptak szívinfarktust. Rá csak a munka szakmai része maradt, a pszichológiai az más dolga volt. Hamar nagy becsületre tett szert. Az általa kezelt vetések gyommentesek és bőségesen termők lettek, ítéletei a növénybetegségekről minduntalan helyesnek bizonyultak. Amúgy, látszólag, nem sokban különbözött a tsz többi vezetőjétől: vadászott, ivott és – a tsz-vezetőség nagyobb részéhez hasonlóan – gyengéd szálak fűzték a K.-i gépműhely kikapós természetű raktárosnőjéhez.

A kikapós raktárosnő – kissé tenyeres-talpas, ám életvidám, a harmincas éveiben járó nő – és a vezetőség viszonya közismert és tsz-szerte részletesen tárgyalt esemény volt. Természetesen mindenki minden tudott, tudták, ki mikor érkezett és zárkózott be vele a raktárba, kizárólag „ellenőrzés” céljából. E látogatásoknak az lett a következménye, hogy egy reggelen Á. – a nagy természetű gépkocsivezető, aki reggelente a munkásokat szállította mikrobusszal – így szólhatott: „A tsz-ünknek fia született!” Pontosabban nem is lehetett leírni a helyzetet.

Mindenesetre D. a „Hatos” kocsmában gyülekező gazdák számára rövidesen afféle orákulum lett. Mindenben kérték a tanácsát, amikor lehetővé vált a földek felosztása – tulajdonképpen egyénileg, vagy társasan ki lehetett földet vinni a szövetkezetből –, úgy vélték, az ő vezetésével kiválnak az Sz.-i tsz-ből. Az Sz.-i tsz három szövetkezet kényszerített összevonásából jött létre és az eredeti tagság mindenütt meg volt győződve, hogy a bukdácsolás, a rossz fizetések a másik két volt szövetkezet tagságának munkakerüléséből és tolvaj természetéből következik. Jó ötletnek tűnt hát az önállóság. Ennek persze azonnal híre ment.

Az Sz.-i szövetkezetben ez idő tájt már gőzerővel folyt a készülődés a jövőre. Az előkészületek két irányba folytak. Egyrészt zártkörű összejöveteleken készült az átalakulás utáni új alapszabály elkészítése, olyanformán, hogy senkinek ne lehessen beleszólása – a jelenlegi vezetésen kívül – az új szervezet irányításába. Bekerült például egy olyan kitétel is, hogy csak felsőfokú végzettséggel lehet valaki tisztségviselő. Ez persze törvénytelen volt, túl azon, hogy aljas, de senkit sem zavart. „Majd perelnek” – mondta gúnyosan a jogtanácsos.

Másrészt pedig folyt a kárpótlási jegyek szervezett felvásárlása. A tagság nagyobb része semmit sem tudott kezdeni a kárpótlási jegyekkel. Nem is nagyon értették, hogy mi az. Aki pedig tudta, az buzgón terjesztette a kocsmákban, piacon, mindenütt, hogy értéktelen papírokról van szó, parasztvakítás az egész, és jobb, ha gyorsan megszabadulnak tőle, pénzre váltják, legyen az bármily kevés. Ugyanez dőlt a baloldali kézben lévő médiából is. Ott az úgynevezett „agrárközgazdászok” – akik pár éve még a szocialista nagyüzem diadalmas fölényét hirdették – nyilatkozták nyakra-főre, hogy a kisgazdaságok életképtelenek, a kormány ostoba, a kárpótlás elhibázott, nem lesz semmi az egészből. Élen járt ebben magának kormánynak az államtitkára, R. is.

Kitérő: Ezzel az R.-rel kapcsolatban L. meg volt győződve, hogy az illető teljesen hülye, de később kiderült, hogy nem, sőt, ellenkezőleg, L. volt a hülye, R. pedig egy jókora gazdaságot privatizált magának és vígan éli a nagygazdák kényelmes életét napjainkig. Mi több, még nyilatkozni is szokott arról, hogy mi a sikeres gazdálkodás lényege, és nem sül le a bőr a képéről.

Sokan – főleg a nyugdíjasok, nekik volt a legtöbb jegyük – automatikusan a tsz-vezetőkhöz fordultak tanácsért: kinek adhatnák el és mennyiért. Azok pedig megkönyörültek rajtuk és a névérték 5%-a körül vásárolták fel az „értéktelen” kárpótlási jegyeket. Sajátos eljárási rend alakult ki. Ha felajánlás érkezett, akkor este, az elnök irodájában összeültek azok, akik „benne voltak” a privatizátorok élelmes csapatában és eldöntötték, hogy ezúttal ki veszi meg a felajánlott kárpótlási jegyeket. Ezzel elkerülték, hogy egymásra licitáljanak és felverjék az árfolyamot, továbbá azt is elérték, hogy egymás között, az általuk „igazságosnak” gondolt módon osszák el a jövőt. A mai birtokaik és jólétük alapját ez az eljárás vetette meg.

D. hát, a K.-i gazdákkal együtt, beleköpni készült a levesbe. Hogy miért tette, azt L. nem tudta pontosan eldönteni. Talán – gondolta – így betegségéből felépülve akart még valami fontosat tenni, vagy tetszett neki a népvezér szerepe, vagy szimplán utálta már T.-t – vagy mindhárom együtt. Mindenesetre T. behívatta a K.-i gazdák képviselőjét, hogy beszéljen a fejével. Felajánlották neki, hogy beveszik a csapatba, csak ne keverjen itt nekik. Nem tudni, pontosan mi hangzott el, de az biztos, hogy az elnöki iroda ajtaja körül tán még most is hullik a vakolat, ahogyan a távozó D. becsukta maga után. És ezzel kezdődött D. kálváriája.

Először is kirúgták a tanácsadói állásából és kitiltották a tsz összes helyiségéből, megmondták, hogy aki beengedi, azt kirúgják. Névtelen feljelentések érkeztek a rendőrséghez a növényvédőszer-raktár hiányai miatt. Valaki(k) – szintén névtelenül – levelet írtak a feleségének a dévaj raktárosnővel folytatott kalandjának szaftosabb részleteiről. „Az asszony teljesen kiborult, elköltöztem otthonról” – panaszolta L.-nek a kocsmában az elkínzott arcú D. Mindenütt, mindenfélét terjesztettek róla, és egyenként próbálták lebeszélni a követőit ígéretekkel vagy fenyegetéssel. A kampány sikeres volt. D. agyérgörccsel a kórházba került. Néhány hét múlva kikerült, ekkor valaki (vajon ki?) a vadászati hatósághoz fordult, hogy vegyék el a fegyvertartási engedélyét, mert megbolondult, agybajos. Eljárás is indult és ezt már nem bírta. Egy újabb infarktus végzett vele és a K.-i gazdák nem váltak ki a tsz-ből.

Így jutott el L. a temetőbe.

A fiatalabbak kedvéért: A rendszerváltozás után nem adták vissza az elrabolt javakat, üzemeket, házakat, földeket a volt tulajdonosuknak, hanem úgynevezett „kárpótlási jegyet” adtak, az elrabolt vagyon arányában, amely aztán felhasználható volt a privatizáció vagy a földárverések során, de tulajdonképpen afféle pénzhelyettesítő volt, akár mosógépet is lehetett venni érte.

Vezető kép: 1989. február 16. Asszonyok egy termelőszövetkezet zárszámadó közgyűlésén. A felvétel készítésének pontos helyszíne ismeretlen. MTI Fotó: Honéczy Barnabás