Megkísértés, avagy egy egyetemista hányattatásai a hatvanas években (I. rész)

Miután minden szereplő, élők és kitaláltak, inkognitóban vannak, az egyik valódi szereplő most előlép az álarcok mögül. A képen L. kutyája, Ralf látható egy régi újságban, más kép – L. hanyagsága folytán – nem maradt fent róla. Tényleg. A gazdát tessék odaképzelni.

Belépett és a Csöcsös (ez a ténymegállapítás jelen esetben a titkárnő szinonimája) ellenséges pillantásától kísérve keresztülvágott a kicsi előtéren, benyitott az ajtón, melyen – a kintihez hasonlóan – tábla hirdette a szoba gazdájának nevét és címét. N. szobája valamilyen tárgyaló is lehetett egyben, ahol a fontos dolgok eldőltek, ezért a pártirodák kegytárgyaival – piros terítő, vizeskancsó, aszparágusz, Lenin-kép – volt berendezve, az asztalok T-alakban, a rövidebb oldalon az elnökségnek, hosszabbon a grémiumnak rendelt székekkel.

A szobában terjengett O., a párttitkár pipájának illata. Rövid pipája volt, mint Sztálinnak, L. családjában szóbeszéd tárgya volt, hogy ki mindenki kezdett pipázni, hogy hasonlítson a nagy tanítóra. N. asztala az egyik sarokban az ablak mellett állt, rajta katonás rendben iratok, dossziék, két csinos oszlopba rendezve. – Nyilván az elintézett és az elintézendő – gondolta L., akinek adminisztratív képességei kimerültek a hivatalos iratok rendszeres elvesztésében.

– Szia, szia – emelkedett fel gondterhelt arckifejezéssel N. az asztala mögül –, jó, hogy jössz, mindenképpen beszélni akartam veled.

– Akkor te tudsz valamit, amit én nem – állapította meg L. – Hallottál erről a fegyelmiről valamit? A tanulmányiról jövök, azt mondták, fegyelmim lesz, de nem mondták meg, hogy miért.

– Hallottam – ült vissza N., arca kifejezéstelenné vált és lemondóan intett a kezével –, de nem tudom a részleteket.

– Ne mondj ilyeneket nekem, mindig tudsz mindenről – barátkozott L. és reménye szerint behízelgően mosolygott. – Amúgy nem nagyon érdekel az egész, nem csináltam semmit – és hogy hidegvérét bizonyítsa, maga felé fordított egy széket és leült.

– Hát, azért ezt…

– Jó akkor a megszokottakon túl – vágott a szavába védekezően L. –, és azokért nem szokott fegyelmi járni. – Egyszer kapott fegyelmit, mikor kizárták a kollégiumból, e büntetés értékéből sokat levont az a tény, hogy nem volt kollégista. Erre ő hívta fel a hatóság figyelmét, akik megköszönték, és úgy változtatták meg a verdiktet, hogy a jövőre nézve zárták ki.

– Te nagyon nagy bajban vagy – mondta komoran N. – Megunták a dolgaidat. L. bedühödött.

– Miféle dolgaimat és kik? – kérdezte agresszívan. – És miért nem mondják meg a szemembe?

– Mindenki, mindent – emelte fel a hangját N. – Az az általános vélemény, hogy nagyon kilógsz a sorból, ahogy kinézel, amiket csinálsz, meg minden. Nézd – enyhült meg –, te egy okos srác vagy, tudod, hogy van ez. Engem nem érdekel, tőlem azt csinálsz, amit akarsz, de vannak, akik komolyabban veszik a dolgokat és úgy látják, hogy ártasz az egyetem hírnevének.

– Az egyetem hírnevének? Ne fárassz – mondta még mindig dühösen L. –, az egyetem hírnevének? Van neki olyan? Most akkor megmondod, vagy nem mondod meg, hogy mi a francért akarnak fegyelmit adni?

– Annyit mondhatok – hajolt közelebb N. és gyorsan, konspiratívan körülpillantott a szobában –, hogy a szállásadód kezdeményezte a fegyelmit, és mivel a felesége az egyetemen dolgozik, nem tudtam elsimítani – utalt arra védekezésképpen, hogy ő ugyan megtett mindent. – Gyere el holnap, ha ráérsz, addig kiderítem, amit lehet – ígérte N. nagylelkűen –, akkor megbeszéljük, hogy mit lehet csinálni. Megpróbálok segíteni, hogy kikerülj a bajból. Elhívok egy tapasztalt elvtársat, aki biztosan tud segíteni.

– Oké, köszönöm – mondta L. –, és mikor jöjjek holnap?

– Mikor, mikor, lássuk csak – nézte N. az asztali naptárat –, délelőtt bizottsági ülésem van és délután meg be kell mennem a pártbizottságra…

– Mit kell megszavazni? – szúrta közbe L. maliciózusan, de N. a naptár tanulmányozása közben észre sem vette. – Gyere estefelé, úgy 5 körül, addigra visszaérek és tudod – pillantott körbe újra –, akkor már nincs itt senki és nem látják, hogy idejöttél, nem kell ennek kiszivárogni.

– Mármint minek? Annak, hogy fegyelmit kapok, vagy annak, hogy idejövök beszélni veled?

– Egyiknek sem. Te se beszélj róla senkinek, minél kevesebben tudnak róla, annál könnyebb még most, fű alatt elintézni.

– Köszönöm – állt fel és búcsúzott L., lelke mélyén némi megbánással, látva N. segítőkészségét. – Holnap este jövök.

Csöcsös ugyanabban a pózban ült kint és valami újságot nézegetett. Majdnem szívélyes mosollyal nézett L.-re és intett a kezével. L. köszönt és kilépve a szeme sarkából még látta, ahogyan a nő feláll és N. ajtaja felé indul.

A bubifrizurás! Villant L. agyába a folyosón, a bubifrizurás nő a tanulmányi osztályon. Ő a háziúr felesége, azért nézett olyan furcsán. A háziúr – csak így hívták maguk között – csontos, nagy lábú, nagy kezű ember volt, L. akkor látta először, mikor az egyetemen olvasott hirdetés miatt megkereste. Szüksége volt valamiféle lakásra, ez idő tájt az élettani laborban lakott, hivatalosan azért, hogy éjszaka is felügyelje a kísérleti állatokat, ez azonban nem volt biztos lehetőség, úgy döntöttek hát barátaival, hogy közösen kivesznek egy lakást.

A háziúr egy kis utcában lakott, nem messze az egyetemtől. Arra a kérdésre, hogy kiadó-e még a lakás, azt a választ adta, hogy „per pillanatnyilag” kiadó. L. visszafojtotta a röhögését és elment vele megnézni az albérletet. Az a lakás egy különálló kis ház volt, két szobával, melyekben emeletes ágyak voltak és egy pottyantós budi a kertben. D. – mint afféle alföldi mezőváros – falusias részén, közel az egyetemhez, az út földes és saras volt, és a házakhoz kertek tartoztak, az ember hallani vélte a tehénbőgést az udvarokból. A házat egy fűrészporos kályhával lehetett fűteni, a háziúr megígérte, hogy segít olcsón fűrészport szerezni, a sógora vagy kije, nem messze onnan egy fűrésztelepen dolgozott. Ez a fűrészporbeszerzés a későbbiekben valóságos népünnepéllyé vált és boldog-boldogtalan részt vett rajta.

Öten laktak együtt állandó jelleggel a bérleményben, L. és két évfolyamtársa, Bilux, valamint B., továbbá R., akit – hontalanság címén – befogadtak, és Ralf, L. kutyája, egy jókora német dog. Együtt mentek fűrészporért a kb. két kilométerre lévő fűrésztelepre. Két kocsma esett útba, Gyuri bácsival együtt. A fűrésztelephez közelebbibe mindenképpen be kellett menni, itt fizettek ugyanis egy-két fröccsöt a háziúr sógorának a szívességéért cserébe. A sógor nagyon kövér, kancsal ember volt – hirtelen-kancsal, ahogyan Bilux jellemezte –, és szívélyes embernek látszott. – Hagyják csak itt a pénzt nálam – mondta jóindulatúan –, majd én befizetem a pénztárba. Így aztán befizettek 2 zsákkal és felraktak a tragacsra annyit, amennyi felfért rá, ezután jöttek a fröccsök. A sógor elkísérte őket a kocsmába és ő is fizetett egy-két kört, előszedve azt a pénzt, amit a fűrészpor befizetésére kapott. Ezután útba ejtették Gyuri bácsit, ahol többen hozzájuk csapódtak, segítettek eljuttatni hazáig a szállítmányt, majd a jól végzett munkát egy kisebb házi mulatsággal ünnepelték meg. Egyszer még fáklyás felvonulás is volt, ez azonban rosszul végződött, mert a szomszédok rendőrt hívtak. Mikor megérkeznek, folytatjuk.