Megkísértés, továbbá L. beismeri, hogy volt KISZ-tag (II. rész)

A viszály a háziúrral R. miatt kezdődött. R. jóval idősebb volt mindannyiuknál, mérnökember, a villanytársaságnál dolgozott. L. egy házibulin ismerkedett meg vele, szóba elegyedtek és kiderült, hogy R. hajléktalan, válófélben volt a feleségétől, aki kidobta, pontosabban R. megverte és ezért kitiltották. R. nagyon intelligens, hihetetlen memóriájú figura volt, azonban erősen hajlamos a szociopátiára, főleg, ha ivott – és szinte mindig ivott. Mélyen megvetette az embereket, és az alkoholon kívül csak a matematika érdekelte.

Éjszakánként – pedig tél volt – transzformátorházakban aludt, amikhez hivatalból kulcsa volt, és a transzformátorok fűtöttek is. Ennek örömére L. meghívta, hogy lakjon náluk. Meg is feledkezett róla, azonban egy éjjelen R. beállított, egy Maca nevű hölgy társaságában, aki félt a kutyától. Ettől kezdve R. náluk lakott.

Egy délután beállított a háziúr, miközben R. az ágyon heverészett és rumot ivott. Akkor nem szólt semmit, azonban másnap megkereste L.-t az egyetemen és közölte, hogy több lakbért kell fizetnie, mert többen laknak ott. Ez roppant rossz hírnek számított, mivel már így is tartoztak és pénzük természetesen nem volt. Ezért L. tagadta, hogy R. ott lakik, és megpróbált teoretikus vitát kezdeményezni arról, hogy mit jelent „ott lakni” valahol. Véleménye szerint R. vendég volt, és a vendégek után nem illik pénzt kérni. A háziúr nem fogadta el álláspontját, és fenyegetően kijelentette, hogy ha nem fizetnek, kirúgja őket. A következő havi lakbért nagy keservesen összeszedték valahogyan, és mivel nem jöttek érte, ahogyan szoktak, feladták postán. L. meg volt győződve róla, hogy a dolog a lovagiasság szabályai szerint el van intézve. Ezek szerint tévedett.

Miután elindult a régi épület felé N. irodájából, meglátta a nagyterem óráján, hogy 2 óra van, ezért rohanni kezdett, hogy elérje a menzát, ahonnan a kutyának hordta a kaját minden nap. Futtában majdnem feldöntötte M. professzort, aki botjára támaszkodva bicegett a tanszéke felé. – Bocsánat, bocsánat – lihegte –, de nagyon sietek a kutya kajája miatt. – M. ismerte a kutyát is, ezért csak ennyit mondott:

– Holnap délelőtt jöjjön be hozzám fiatalember – mindig „fiatalembernek” nevezte L.-t –, úgy tudom, bajban van.

– Bemegyek, köszönöm, professzor úr! – kurjantotta futtában L., aki fel sem fogta, hogy mit mondtak neki.

A menzát még pont nyitva találta, beköszönt a konyhásoknak, akik valamiért kedvelték, fogta a vödröt és megállapította, hogy a kutyának mázlija van, egy csomó pörkölt volt a maradék. Az albérletben csak a kutya volt otthon, de ő legalább láthatóan nagyon örült L.-nek és természetesen a pörköltnek is. Az ennivalót a ház előtt adta oda neki, a dog mint afféle lebenyes pofájú kutya, irtózatosan disznó módon tudott enni. Amíg Ralf kint küzdött a pörkölttel, L. végigheveredett az ágyán és elgondolkodott a történteken. Elhatározta, hogy írásban fog kérdéseket feltenni a tanulmányi osztálynak. Úgy gondolta, egy levélre kénytelenek lesznek válaszolni. „Levélben feltett kérdések” – ez olyan megnyugtatóan hivatalosnak tűnt. Magához vett egy füzetet, tollat, és a kutya kíséretében átment Gyuri bácsihoz megfogalmazni a levelet. „Tisztelt Tanulmányi Osztály!” – így kezdődött, csupa nagybetűvel a levél. Néhány órával és fröccsel később a levél elkészült, kért egy borítékot a kocsmárostól, megcímezte, leragasztotta és Gyuri bácsi megígérte, hogy másnap a többi postájával együtt feladja.

Ritkás hóesésben, miközben lassan leszállt a téli este, L. és a kutya besétáltak a városba L. barátnőjéhez és ott töltötték az éjszakát, Ralf, a kutya az előszobában, L. pedig barátnője virágos terítővel letakart ágyában.

Másnap délelőtt egyedül ébredt. E., a barátnője vizsgázni ment. Visszament az albérletbe bezárni a kutyát. A hóesés még az éjjel elállt, szutykos, csöpögő kupacok maradtak utána, ahogyan eltolták az útról. A kutya kényeskedve lépdelt és ha tehette, átugrotta a pocsolyákat, L. lakatlanabb részekre érve elengedte a pórázról, hadd kényeskedjen kedvére. A házban az ágyán egy cetlit talált, B. írta, hogy délben mindenképpen találkozzanak a tanszéken – így hívták a kocsmát –, mert furcsa hírei vannak. – Vajon miféle hírek – morfondírozott, és ekkor jutott eszébe aznap először a fegyelmi. Nem tudta, mennyi idő van, de gondolta, hogy már jócskán benne vannak a délelőttben, sietett M. professzorhoz, ahogyan megígérte. Biztos volt benne, hogy M. is a fegyelmiről akar beszélni vele. Úgy gondolta, az N.-nek tett hallgatási fogadalom nem érvényes olyanokkal szemben, akik amúgy is tudnak a dologról. Megnyugtatta, hogy M. foglalkozik az üggyel, remélte, hogy segíteni tud, bár hallotta, hogy az egyetem vezetése nem kedveli M.-et, aki tudásával, viselkedésével nagyon kilógott a sorból. L. apa nélkül nőtt fel és az idős professzort afféle apapótléknak látta, végtelenül bízott benne, és biztos volt abban, hogy együtt és a prof tekintélyével a háta mögött találnak valami megoldást.

Dél körül ért be az egyetemre, nem aggódott a B.-vel való találkozója miatt, B. pontosan jó helyen van a kocsmában, bizonyára talál valamit, amivel elütheti az időt. Bevitte Ralf vödrét a konyhásoknak, valami káposzta volt az ebéd, szegény kutya szenvedni fog, gondolta. M. tanszékén az irodában az ősz hajú tanszéki titkárnő fogadta: kedves, halk szavú asszony volt, erősen sántított született csípőficama miatt, a szobája pedig ki volt dekorálva gyerekei és unokái képével, akikről szívesen és sokat mesélt azoknak, akik a professzorra vártak.

– A professzor úrnak sürgősen Pestre kellett menni, tudja, az egészsége – nézett fel L.-re –, elnézését kéri, csak a jövő héten lesz bent – mondta, ahogyan L. bekopogott.

L. elkedvetlenedett. Nemcsak azért, mert a szóban forgó ügy halasztást szenvedett, hanem mert mindig szívesen és hosszasan beszélgetett M.-mel bármiről. Hasonló volt az irodalmi ízlésük, hosszasan, barátságosan tudtak vitatkozni egy-egy könyvről vagy íróról. Úgy tűnt, M. is élvezi ezeket a beszélgetéseket, különleges alkalmak voltak, az egyetem oktatóinak kilencven százaléka együtt nem olvasott annyit, mint M. egymaga, velük nemigen lehetett beszélgetni ilyesmiről. Őszintén szólva, L. el sem tudta képzelni, hogy miről lehet egyáltalán beszélni velük, hiszen láthatóan az sem érdekelte őket különösebben, amit tanítottak. Két-három ember volt, akikkel szokott a hivatalos ügyeken túl is beszélni. L. így kénytelen volt elmenni a kocsmába – majd ott folytatjuk.