A tárgyalás, mert az ördög után általában a bürokraták jönnek (IV. rész)

Az egész azt sugallta, hogy itt bizony komoly előkészületek történtek olyasvalakik részéről akik adtak a méltó külsőségekre. L. belépett, köszönt és leült a bizottság előtti asztalhoz. Zavart csend volt, megfélemlítő jellegű. A bizottság tagjai körülményesen matattak a papírjaikkal, lapozgattak, mintha most keresnének valami rendkívül fontos információt, ami elengedhetetlen a tárgyalás megkezdéséhez. H. docens, a bizottság elnöke elégelte meg először a kínos csendet és vaskos szemüvegét teátrális mozdulattal az előtte lévő papírokra téve megnyitotta az tárgyalást. Kötelességtudóan elmondta, hogy kik vannak jelen, milyen célból és mikor, valamint megbízta a jegyzőkönyv vezetésével Marika nénit a tanulmányi osztályról.

– Én ismerem magát – ezzel a meghökkentő kijelentéssel kezdte L. felé fordulva, a vádbeszédet – már tavaly is láttam magát a városban, hosszú hajjal és kifordított állatbőrökbe öltözve, hasonszőrű cimboráival, mint egy galeri, olyanok voltak.

A történethez hozzátartozik, hogy L.-nek volt egy télikabátja, amelyik egy kivehető báránybőr béléssel rendelkezett. Ez a kabát tavasszal, egy sürgősen abszolválandó kifizetés kapcsán, a zálogházba került „Legalább vigyáznak rá nyáron” – hangzott a praktikus indoklás. Ám – ahogyan az lenni szokott – a hűvös napok nem javítottak az anyagi kondíciókon, a kabát a zaciban maradt, L. pedig elkezdte viselni a puszta bélést a hideg ellen. A birkabőrt pedig szőrével kifelé kell viselni – mint a subát – hogy a szőrről leperegjen a víz, a bőr ugyanis nem bírja, repedezik tőle. L. elgondolkodott és magában kénytelen volt igazat adni H.-nak, tényleg leírható volt úgy is öltözéke mint kifordított állatbőrök. Azt azonban sehogy sem értette, hogy jön ez ide.

– Én már akkor láttam – folytatta H. – hogy maga nem alkalmas egy szocialista nagyüzem vezetésére. – A „szocialista nagyüzem” kifejezést áhítatosan ejtette ki, éppen csak a szemét nem emelte az égre. – Maga szerint maga alkalmas egy szocialista nagyüzem vezetésére? – tette fel a költőinek szánt kérdést.

– Igen – mondta L. határozottan. Nem tudta ugyan hogy milyen készségek is szükségesek egy szocialista nagyüzem vezetéséhez, ám eleget látott már belőlük és elég vezetőt is ismert, hogy joggal gondolja: erre ő is képes. A docenst szemmel láthatóan meglepte és meg is zavarta a határozott „igen”.

– Szerintem pedig nem – piszkálta meg összeráncolt homlokkal az előtte lévő papírokat, úgy meredve rájuk, mintha ott lenne leírva ennek a kijelentésnek a bizonyítéka. Lehet, úgy is volt. – Maga szégyent hoz az egyetemre és ezt nem tűrhetjük, ezért büntetést érdemel. Maga nem való ide, – mondta ki a végső ítéletet.

– Elnézést – kapott a szüneten L. – de nem az a fontos itt, hogy ki hogyan tanul? 4,7-es átlagom volt az előző félévben – mutatott rá önérzetesen – nem tanulok rosszul, tehát miért ne lehetnék itt egyetemista?

– Neked túlságosan könnyű – vetette váratlanul közbe N. a KISZ-titkár – neked nem kell megerőltetni magad a jó jegyekhez. Én többre becsülöm másnak a kettesét, mert az megdolgozik érte.

– Te semmibe veszed Kádár elvtárs útmutatását? – kérdezte L. mire dermedt csend támadt. – Kádár elvtárs azt mondta, hogy véget kell vetni a verejték végtermékként való elfogadásának. Csak az eredmények számítanak. – Példátlan jóltájékozottságnak az volt az előzménye, hogy amíg a tárgyalásra várt, az idegességtől görcsölni kezdett a hasa, ezért felkapott a folyosón lévő asztalról egy újságot – a Népszabadság volt természetesen – és visszavonult vele a mellékhelyiségbe, ahol időtlen idők óta nem volt WC-papír. Az újság tele volt az MSZMP akárhanyadik kongresszusának híreivel és első négy oldalán Kádár nagy, nyitó beszédét közölte. L.-nek volt ideje elolvasni az egészet és ott találta ezt a kitűnő szemelvényt.

– Ne szórakozzon velünk – csapott a papírjaira H. docens – nem azért vagyunk itt, hogy idézetekkel traktáljon bennünket. – nézett szigorúan L.-re.

Majd egy papírlapról elkezdte felolvasni L. bűnlajstromát. A legtöbbet emlegetett bűnök az egyetemi klub vitaestjein történtek meg. Ilyen volt például a Jancsó-vita pár hónappal a tárgyalás előtt. Úgy esett, hogy a neves filmes valami filmet forgatott a környéken és ennek alkalmából – ha már kéznél volt – meghívták a klubba is. El is jött, népes szereplőgárdát is magával cipelve, az esti órákra tekintettel némileg bemelegített állapotban. Sajnos ugyanez L.-ről is elmondható volt, így hát heves vita robbant ki közöttük. A filmesek azon kijelentése provokálta L.-t, mely szerint a most forgatott filmmel emléket akartak állítani a századelő évek hatalmas – igen így mondták: hatalmas – agrárszocialista mozgalmainak. Ezekben az agrárszocialista mozgalmakban azonban  L. családilag is érintett volt.

A Torontál megyei „tóbai zendülés” idején a vármegye főszolgabírája Botka Béla volt L. dédapjának a testvére volt a felesége és két család szoros és jó kapcsolatot ápolt egymással talán mert az egyik Zemplénben, a másik meg Torontálban élt. Az egyik Botka aztán – már a háború után – S.-ben telepedett le, ott ahol L. nagyszülei is éltek. Rendszeres vendég volt a háznál és L. nagyanyjával együtt valami fontos, ám L. által nem ismert világi funkciót töltött be a helyi plébánián. Csendes magának való apró emberke volt, agglegény, a nagy porcelán csésze, amiből a teát itta, majdnem az egész fejét eltakarta. Egy alkalommal a mise után L.-t rábízták – nagyapja és nagyanyja elmentek valahová – kiültek hát a nyári napon a templom melletti fák árnyékában álló padra és gyanakvóan nézték egymást – nem tudva mit várhatnak a másiktól. Ünnep volt, augusztus 20-a talán, és nagy tömeg vonult a főutcán a templomot két oldalról is körülfolyva, mint egy vörös zászlókat sodró folyó. „Ezekre is lövetni kéne, mint odalent Torontálban.” Morogta maga elé az öregúr és L. kérdéseire elmesélte, hogy a Torontál megyei Tóbán a feldühödött csőcselék megtámadta a csendőröket, akik a községházán elbarikádozták magukat és álló nap védték azt, amíg a főszolgabíró és katonai alakulatok nem érkeztek és le nem verték a „lázadást” – így mondta.

L.-ben megmaradt ez az emlék és később utánaolvasott az agrárszocialista mozgalmaknak, ám valószínűleg nem jó könyvekből tette ezt. Ezért aztán vad vita támadt a filmesekkel, mikor L. „jelentéktelen közjátéknak” minősítette a történteket, hozzátéve, hogy a helyzet végül is a kormányzati intézkedések hatására normalizálódott és hogy szerinte semmi romantikus, vagy hősies nem volt ezekben a dolgokban, mindenki a dolgát tette. A legnagyobb hiba azonban az volt, hogy mindezt a jobbágy-felszabadítás káros mellékhatásának titulálta. Ez kivágta a biztosítékot és az este vad üvöltözéssel ért véget. Másnap N., a KISZ-titkár, komoly beszélgetést folytatott L.-el, kifejtve, hogy ő tudja, hogy „nem úgy gondolta” de azért jobb lenne, ha vigyázna a szájára, mert – mint mondta – nem tudja mindig „megvédeni”.

– Maga már akkor is megvetően nyilatkozott a dolgozó parasztságról – mondta emelt hangon H. docens – és erre nincs mentség egy agráregyetemen. Nekünk az a dolgunk, hogy utat mutassunk a parasztságnak, ezért mindig úgy kell viselkednünk, mintha a képviselői itt ülnének közöttünk – mondta költőien.

„Mintha itt ülne közöttünk” visszahangoztak a szavak L.-ben és ebben a pillanatban bizonyossággá, érett az a furcsa meghatározatlan hiányérzet ami azóta bujkált benne, mióta a bizottság elé járult. „Nincs itt a háziúr!” – Döbbent rá – vajon akkor ki képviseli most a vádat? Később kiderült, hogy mikor a háziúr megtudta, hogy az egyetem fegyelmi bizottsága semmiképpen sem tudja L.-t arra kényszeríteni, hogy a követelt pénzt megfizesse neki; bejelentette, hogy nem megy el a fegyelmi tárgyalásra, mert így már nem érdekli a dolog. Míg a háziúr távolmaradásán gondolkodott Marika néni ragadta magához a szót és éppen azt ecsetelte hosszasan, hogy mennyi erőfeszítést tett azért, hogy L.-t megpróbálja a jó útra téríteni és hogy L. milyen megátalkodottan állt ellent ennek.

– Magán L. elvtárs hálásnak kellene lennie a dolgozó népnek, hogy egyáltalán egyetemre járhat! Maga ehelyett mindenkivel csak vitatkozik és még érteni sem lehet amit beszél – tette hozzá váratlanul. – Maga bemagolt egy csomó idegen szót és azokat használja, hogy ne értsék amit mond. Én sem értem. – tette hozzá váratlan őszinteséggel; bizonyára az „individuális” járt az eszébe. H. docens rápillantott és alig bírta elfojtani a mosolyát.

–Kérdezni szeretném – ragadta magához a szót L. kihasználva a Marika néni kijelentését követő csendet – hogy ki és mivel vádol? Mert arról eddig nem esett szó, hogy mit is csináltam, amiért a tisztelt bizottság összeült. – L. az előző napon kivette a könyvtárból az egyetem fegyelmi szabályzatát és alaposan tanulmányozta, mi több meg is vitatta a barátaival. Megpróbáltak védekezési stratégiát kialakítani, mérsékelt sikerrel, hiszen nem tudták pontosan, hogy mi lesz a vád. Az adott helyzetben – úgy tűnt – ez nem is volt akkora probléma, hiszen láthatóan változtak a dolgok.

– Az egyetem fegyelmi szabályzata szerint – szedte elő a papírt a zsebéből, ahová felírta – a fegyelmi eljárás alá vont hallgatóval a bizottság elnöke ismerteti a vádat és a tárgyaláson jelen van az akinek az indítványára az eljárás megindult. – idézte hivatalos hangon.

– Mi vádoljuk magát – emelte fel hangját H. docens – mindazért amit az elmúlt évek alatt csinált.

– Ezt az egyetem fegyelmi szabályzata nem engedi meg – mondta L. jogászinak szánt hanghordozással és arckifejezéssel – nem lehet, hogy a vádló és a bíró ugyanaz legyen, az nem igazságos. „Tudjátok is ti, hogy mi az igazságos” tette hozzá magában.

– Ez most valami jogi stílusgyakorlat volt? – kérdezte H. docens komor hangon – maga tényleg szórakozik velünk!

– Nem kell vádló ide, mindannyian ismerjük magát! – szúrta közbe P. az almaszedőgép feltalálója és nagy varázsló – volt módunk megismerni.

– Van még valami mondanivalója? – kérdezte H. mint elnök – mert ha nincs akkor döntést kell hoznunk.

– Szeretném, ha jegyzőkönyvbe vennék, hogy nem értek egyet a fegyelmi bizottság eljárásával és szabályellenesnek tartom. – állt fel L. és majdnem megfulladt attól, amit nem mert kimondani.

– Jó, majd belevesszük – mondta gúnyosan H. – most várjon kint, amíg döntést hozunk.

A felháborodott L. kiment és a kelleténél talán hangosabban csukta be az ajtót maga után. A folyosón Sz. várta, eljött drukkolni neki, mivel nem lehetett fellépnie a bizottság előtt ezért nem öltött kultúrzsidó formát, nagy hajjal és szakállal, meglehetősen ágrólszakadt formán ült a széken, eleven antireklámjaként L.-nek.

– Vigyázz, mert ilyen külsővel téged is kivágnak egy füst alatt – rogyott mellé L.

– Nem vagyok egyetemista – mondta indignálódva – hogy ment? – kérdezte.

L. csak legyintett.

–Menj át Gyuri bácsihoz és kérjél nekem is valami erőset, szükség lesz rá – tért rá a gyakorlatias ügyekre L. – R. biztosan ott lesz, neki talán van pénze is.

– Oké – Sz. elügetett a feladat teljesítésére és L. újra egyedül maradt a hosszú üres folyosón, sötét gondolatok között a lassan vánszorgó időben. Egy örökkévalóság elteltével ismét N. dugta ki a fejét az ajtón és szótlanul intett, hogy bemehet.

A bizottság ünnepélyes arccal ült a helyén, L. elébük járult, nem ült le, igaz nem is mondták, állva hallgatta az ítéletet.

– A bizottság egyhangúlag úgy döntött, hogy maga nem méltó arra, hogy egyetemista legyen, ezért javasolni fogjuk, hogy zárják ki az ország összes felsőoktatási intézményéből. A döntést meg fogja kapni, indoklással együtt írásban is.

Néhány nap múlva meg is érkezett az írásos indoklás, az állt benne, hogy L. „egyetemistához nem méltó” magatartást tanúsított, „szélsőséges életszemlélettel” bír és „ismereteit nem a marxizmus-leninizmus klasszikusaiból meríti”. Mindezekért kizárják az ország összes felsőoktatási intézményéből mindörökre.

– Ez szemétség, szemétség és szabálytalan is – mondta ki hangosan amit gondolt. Hátat fordított a bizottságnak és – úgy gondolta az értelmiségi életpályának is – és köszönés nélkül kilépett a barnára festett ajtón a nagybetűs Életbe.

 

Vezető kép: Valahogy így képzelték a vizsgára készülő diákokat akkoriban a debreceni egyetemen. /MTI