Mezőgazdaság, avagy a hazugságok anatómiája II.

34

„Senki sem tud bizonyost… vélekedés minden.”

Kolophóni Xenophanész

Nos, eljutottunk az inkriminált cikk „konkrétumaihoz”, a magyar mezőgazdaság igazságtalanságainak felsorolásához. Ezek számosak, ezért megpróbálkozunk valamiféle rendet, rendszert vinni a dologba, a cikk logikáját követve. A leírt „problémák” kétfelé oszthatóak. Vannak ugye az események, és vannak a mögöttük álló emberek. Először a résztvevő személyekről ejtünk szót, majd utána a cikkben leírt eseményekről.

Két főszereplője van az írásnak, akik szavaikkal „jót állnak” a leírt állapotok „igazságáért”. Az egyik Ángyán József, a másik Raskó György. Vessünk egy pillantást ezekre az emberekre. Hasonlítanak egymásra abban, hogy mindketten kormányzati funkciót láttak el és mindkettőjüket nagyeszű „agrárszakemberként” tartja nyilván a libsi sajtó. 

Kezdjük mondjuk Raskó Györggyel. Már csak azért is, mert nagy kedvencem.

Zárójel. Nem állom meg, hogy el ne meséljem, Raskó miatt kaptam életem eddigi egyetlen nyílt színi vastapsát. Ez úgy történt, hogy a ’90-es évek legelején részt vettem ez nagy összejövetelen, ahol száznál is több érintett résztvevő vitatta meg a mezőgazdaság és benne a saját kilátástalan helyzetét. A meghívott díszvendég és főelőadó Raskó volt. A vastapsot azzal érdemeltem ki, hogy a vita egy pontján, udvariatlanul, de határozottan elküldtem az anyjába. A közönség ünnepelt ezért, nekem pedig hízott a májam. Menni persze nem mentünk vele semmire, de hát akkoriban semmivel nem mentünk semmire. Zárójel bezárva. 

Szóval Raskó…

Ha majd egyszer felsorolják a magyar mezőgazdaság legfőbb ellenségeit, az ő neve valahol a jégverés és a sáskajárás között fog feltűnni. Raskó közgazdász, a Marx Károlyról elnevezett egyetemet végezte el, majd Dél- és Közép-Amerikában csinált valami rejtélyes dolgokat. Hogy ki/kik találták meg az Antall-kormány tagjának, az rejtély előttem, amint tulajdonképpen az is, hogy magát Antallt miképpen találták meg. Amint kinevezték, vad ámokfutásba kezdett, és szinte minden helyzetben tévedhetetlen biztonsággal kártékony volt. A szabad rablás „szabadpiac” híveként boldog mosollyal szemlélte a mezőgazdaság csődbevitelét, majd a csődtömeg felvásárlását a zöld bárók által.

Ez azonban nem volt elég. Szívós munkával több ezer hektáros birtokot privatizált magának, mint az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsának egykori MDF-es delegáltja. Egy kézzel írott, pár mondatos, mélyen a részvénycsomag könyv szerinti értéke alatti ajánlattal tett szert például a komáromi állami gazdaság egy részére. Így aztán különös bája van annak, hogy Benjámin barátunk dolgozatában a nagybirtokrendszer kritikusaként lép fel.

Vizet prédikál, és nem is bort, hanem tiszta szeszt iszik közben. 

Aztán itt van Ángyán. Ő ugye tudós, egyetemi ember, a „környezettudomány” – bármit jelentsen is az – professzora és nem utolsósorban még a mosolya is huncut. Ezek az új „tudományok” úgy szaporodnak mint a nyulak, a lényegüket pedig az új professzori és tanársegédi állások tömkelegében lelhetjük fel. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy soha egyetlen percet sem dolgozott magában a mezőgazdaságban. Ez aztán meg is látszik. Nem kelt hajnalban és nem trappolt haza késő este szaros gumicsizmában. Az egyetemi körökben kialakult benne egy romantikus kép a családi gazdálkodóról, akit nem érdekel a pénz, aki verejtékével öntözi a földet és munkájában elegyednek a népművészeti motívumok a kukoricakapálással. A nagyszerű elképzelésbe csak az az apró hiba csúszott, hogy ilyenek nem léteznek.

Ángyán – ábrándos természeténél fogva – földet akart osztani. A földosztás a magyar agrár- és államtörténet legnagyobb demagóg ígérete. A föld – önmagában – nem teszi lehetővé a gazdálkodást. Gépek, épületek, forgótőke és – ami tán a legfontosabb – hozzáértés és kedv is szükségeltetik hozzá.

Az ingyen adott földön reménytelenül küszködő gazdaságok, nagyon gyorsan valamelyik nagybirtok bérelt földjeként végzik. Törvényszerűen és mindenütt. 

Most pedig az ügyekről.

Régi megbízható mocskolódással kezdik, a 12 állami gazdaság privatizációjával, az első Orbán-kormány idején. Ide illik, hogy elmondjuk, a rendszerváltozáskor 129 állami gazdaság volt az országban. Tegyük fel ebből 12-t a Fidesz privatizált. És vajon ki privatizálta a többi 117-et? Aztán folytatódik a cikk az Ángyán és a miniszterelnök közötti képzelt viták leírásával, ilyen, nyilvánvaló hazugságokkal: „A jelenlévő pártkatonák meglepve hallgattak amint Orbán hosszú monológba kezdett arról, hogy a politika olyan, mint a csatatér. Aki hűséges, számíthat arra, hogy fegyvertársai megvédik. »És akik nem azok?« tette fel a kérdést a miniszterelnök. »Azokra lőni fogunk.«

Persze. Orbán már csak ilyeneket szokott mondani nyilvánosan. 

A földek bérbeadását és értékesítését a kormány pályázati rendszerben hajtotta végre. Ez irtózatos érdeksérelmet okozott a ’90-es és 2000-es évek privatizátorainak, akik a sajátjukként tekintettek az általuk művelt földekre. Nagyon nagy dologról van szó. A földtulajdon generációkra meghatározza egy család esélyeit, ha durván akarok fogalmazni, eldönti, hogy kiből lesz úr és kiből cseléd. Miután pénzük bőven volt, és érdekeik – a kormány szidalmazása tekintetében –, valamint pártpreferenciáik egybeestek a haladó média érdekeivel, hihetetlen médiakampány indult, kihasználva az ügymenet kétségtelen visszásságait. Mindenki háborúzott mindenkivel, és ebben a háborúban nem voltak szabályok. 

A pályázati rendszer alapvetően piaci alapú volt. Licitálni lehetett és kellett az adott területre mindazoknak, akik az egyéb feltételeknek megfeleltek. Korántsem meglepő módon azok, akiknek több pénzük volt, nagyobb eséllyel indultak, már csak azért is, mert a szükséges hiteleket a bankok is csak azoknak adták, akik már pénzesek voltak. 

A háborúskodás ikonikus példája volt a kishantosi ügy, melyet sokáig a média érdeklődése kísért. A kishantosi gazdaság sorsát, mint a kormányzat gonosz intézkedését idézték, mellyel – túl az oligarcházáson – még az oly kívánatos biogazdálkodást is ellehetetleníti.

Hát, ami azt illeti, ebben sem sok igazság volt.

Kishantoson, mintegy 400 hektáron biovetőmagot állítottak elő. Tették ezt a legmagasabb fokú gépesítettséggel, néhány ember hasznára. Soha nem képeztek biogazdálkodókat, a központi, erre a célra pályázati pénzből készült épület mindig zárva volt. A magyarországi biotermesztésben, bioélelmiszer előállításban nem vettek részt, egy percig sem. A tulajdonosok gazdagodtak, mint bárhol másutt, a vetőmagot külföldre adták el, és – a cikk állításával ellentétben – virágot legfeljebb otthon, a ház előtt termeltek. Mikor pedig pályáztatásra került a sor, először megsértődtek, hogy nekik is ugyanazokat a feltételeket kell teljesíteni, mint bárki másnak, majd nem vállalták az előírt feltételeket. Ebből nőtt ki az igazságtalanság mítosza.

(Szörnyű hírem van: hiába erőlködtem, lesz még egy folytatás.)

Facebook hozzászólások