Miklós esete az igazságszolgáltatással

4

Corruptissima republica plurimae leges (A legromlottabb államban a legtöbb a törvény)”
Tacitus:  Évkönyvek III.27

A fenti szentenciát Tacitus úgy indokolja meg, hogy bemutatja: a római állam törvényeit a kezdetektől olyan célokkal hozták, melyek nem a „nép”, vagy az „állam”, hanem az aktuális törvényhozók érdekeiben álltak és hogyan vált Róma egyre bonyolultabb jogrendszere puszta terjedelme révén is, végre a korlátlan önkény eszközévé.

A probléma tehát régi és nekünk is megvan. Hagyó Miklóst első fokon és nem jogerősen felmentették. Igaz ugyan, hogy felfüggesztett börtönt kapott, ám ez nem büntetés. A felfüggesztett büntetésnek kétféle hatása lehetne. Az egyik a megbélyegzés, a köz megvetése, hiszen kimondatott, hogy bűnöző; a másik pedig a visszatartó hatás, hiszen ha bűnt ismétel a felfüggesztettet is hozzácsapják az aktuális büntetéshez.

Ezek azonban a szittya valóság viszonyai között annyit érnek, mint a nők tiszteletére felszólító piktogramok a kölni menekültszálláson.

Az efféle felfüggesztett büntetés akkor érné el hatását, ha a derék Miklóst ennek hatására a köz megvetése sújtaná, nem állnának szóba vele a barátai, a kocsmában vizeznék a pálinkáját – már ha be merne menni – és élete végéig nem utazhatna úgy a BKV-val, hogy valaki le ne köpné. A visszatartó hatás pedig esetünkben – reméljük – végképp nem releváns, nem gondolhatjuk ugyanis, hogy hősünk még egyszer fő-alpolgármesterként lophatna bárhonnan. Mondjuk, az esetet elnézve, nem biztos, hogy egyáltalán szüksége lenne rá. Vagyona ugyan nincs, mert azt végtelen önzetlenséggel szétosztogatta családtagjai között, ám azért méltán remélheti, hogy az így hirtelen meggazdagodott családtagok majd mégiscsak eltartják őt, nagylelkűségéért cserébe. Nincs szebb a rokoni szeretetnél.

A „köz” megvetése azonban nem sújthatja őt, hiszen a testes sikkasztóból lassan baloldali nemzeti hős válik, aki – mint a mesebeli legkisebb fiú – dacol a gonosz Orbánbasi gyilkos, elnyomó gépezetével: az ügyészséggel. Akit az ország egyik fele kiközösít, azt tárt karokkal, mindent megbocsájtva fogadják a túloldalon; elég például csak Simicskára gondolni, akit a G-Day, az Elszállás Napja óta folyamatosan tolnak át a dicső magányos harcos szerepébe, jórészt azok is, akik szemében nemrégen még a Sátán famulusa volt. Így aztán a kiközösítés, mint büntetés nem ér célt, az illetőnek mindig lesz kivel üzletelnie, lesz kivel innia a kocsmában és lesz aki közönségtalálkozókat szervez, fórumot arra, hogy elmondhassa: ő kizárólag szerencsétlen politikai üldözött. És lesz média is, hogy segítsen a tisztára mosdatásában. Az végül is csak pénzkérdés. Ez a mese azonban igencsak ingoványos ösvényre vezet bennünket.

Roppant szembeötlő, hogy az elmúlt immár huszonöt évben a közvagyon fosztogatóit sohasem érte utol az igazságszolgáltatás lesújtó keze. Justicia istennőnek mifelénk nem csak a szem van bekötve, hanem a karját is hátrabilincselték. A mérleg és a kard pedig vélhetően áldozatul esett a színesfémgyűjtő kisebbség lankadatlan szorgalmának. Itt tartunk.

Az ismert idők kezdete óta foglalkoztatja a gondolkodókat, hogy ki az okos ember és vajon honnan ismerhető fel. A magyar rendszerváltozás hősei egy roppant frappáns választ adtak erre a kérdésre, méghozzá azt, hogy az az okos ember, aki éppen kéznél van. Kéznél pedig éppen jobbára hülyék voltak/vannak. A dolgot alapvetően kétféleképpen magyarázzák. Van aki szerint gonosz összeesküvéssel állunk szemben; az ő alapvető érvük az, hogy ahhoz, amit ezek műveltek, senki sem lehet elég hülye, tehát nyilván szándékosan tették, máshogy nem magyarázható. A másik oldal – köztük magam is – azt vallja hogy nem lehet túlbecsülni az ostobaság mértékét valamint hatalmát és hogy az emberek sokkal inkább hülyék, mint összeesküvők. Mindkét álláspont mellett és ellen is lehet érvelni ám figyelemre méltó módon mindkét vélemény hangoztatói megegyeznek abban, hogy a rendszerváltoztatók akár hülyének, akár bűnözőnek tekintjük őket, mindenképpen alkalmatlanok voltak. És az eredmény láttán, ez ellen nagyon nehéz lenne érvelni.

A magyar jogszolgáltatás rendszere úgy született, mint Jézus, istállóban, miközben barmok melengették leheletükkel.

Megalkotói – a „szürkeállomány” liberáltjai – virtigli utilitaristák voltak. Mély meggyőződésük szerint mindent a struktúrák, intézmények, fékek és ellensúlyok döntenek el. Azt jelentéktelen mellékkörülményként nem vették figyelembe, hogy a jogászi kar tele van a szocialista „joggyakorláson” – vö.: amit a megyei első-titkár mond az a törvény – szocializálódott emberekkel, akiket a rendszerhűség és nem képességeik alapján választottak ki. Annál kevésbé tulajdonítottak ennek jelentőséget, mert ezeknek az embereknek nagy része rokonaik és üzletfeleik közül került ki.

A vértelen, rendezett átmenet zálogai a megfelelő törvényes keretek lettek volna, azonban ezek kidolgozását és – ami még fontosabb – végrehajtását olyanokra bízták akik sem alkalmasak, sem motiváltak nem voltak. Ők nem akartak rendszerváltozást, csak rájöttek, hogy az – világpolitikai, gazdasági és egyéb okokból – elkerülhetetlen. Ezért a jól ismert recept szerint az élére álltak annak, amit nem tudtak elfojtani. „Mindennek meg kell változnia, hogy semmi sem változzon” – ahogyan azt Talleyrand találóan megjegyezte.

A jog nem hoz létre új állapotokat csak a törvényhozók hatalmát és érdekeit mutatja meg – mondotta Marx elvtárs – és eközben kivételesen igaza volt. Az érvényes joganyag – az EU-s marhaságokkal együtt, de anélkül is – több százezer oldalra rúg és növekedésével törvényszerűen nő a lehetséges kiskapuk száma is. Puszta méretei folytán nyilvánvalóan nincs ember aki ezt valós időben át tudná tekinteni, meg tudná érteni és – ami még lehetetlenebb – konkrét ügyekben alkalmazni lenne képes. Nem csoda hát ha az ítéletek összefüggéstelenek és ellentmondóak, attól függenek ugyanis, hogy hol és éppen ki üti fel a törvénykönyveket.

A jó Miklósnak és társainak nincs hát félnivalója. Láthatóan nem is félnek.

Facebook hozzászólások