Nemzeti ünnep, vagy amit akartok

13

„Aki mondja másra, az mondja magára!”

Csúfolkodó óvodás mondóka

Augusztus 20-án Szent Istvánt és az államalapítást ünnepeltük. Kinek hogy sikerült. Nemzeti ünnepeink, immár hosszú évtizedek óta, egyúttal a széttartás és egymás rituális utálatának kiemelkedő napjai is. Árokásás régóta nem folyik már, mert a feleket olyan szakadék választja el, hogy ha tovább ásnának feltörne a magma. Ezzel nyilván semmi bajuk nem lenne a szemben érdekelt feleknek, ha garantálni lehetne, hogy a kitörés csak a másik oldalt pusztítja el. De sajnos ezt nem lehet garantálni.

A jeles történelmi események közös ünneplését nagyban akadályozza, hogy azok jelentőségét az ország két része gyakorlatilag fordítva ítéli meg. Ez a tradíció alapvetően a boldog szocialista időkbe gyökeredzik, mikor olyan napokat ünnepeltettek velünk, melyeket inkább gyászolni szerettünk volna. Hogy valamennyire elfogadhatóvá tegyék őket, pénzjutalmakkal, sörrel-virslivel, majálissal színesítették a dolgot. A nép jogos önvédelme lassanként kialakította, hogy egyre kevesebb szó esett a magáról az „ünnepelni” valóról és mindenki úgy kezelte a jeles eseményeket, mint extra szabadnapot, ünnepi szónokokkal nehezítve ugyan, hogy ne örüljenek annyira.

Az ünnepek így váltak a szocialista virslievés és berúgás ünnepeivé.

A rendszerváltozás hiába söpörte el a visszataszító április 4-ét, a vörös söpredék lázadásának évfordulóit és a nagy októberi szocialista forradalom kitörésének „ünnepeit”, a „nép” alapvető közömbössége az állami rendezvények iránt megmaradt. Ezt erősítette a két tábor marakodása az ünnepek ürügyén. Az évente megült évfordulók a történelem jelenidejűségének szimbólumai. Ám a hozzájuk fűződő mesék és magyarázatok homlokegyenest eltérnek egymástól és nyilvánvaló politikai érdekeket követnek. Így nem tudható éppen melyik történelem szimbóluma az adott alkalom. Ez pedig végleg elvette a kedvét még azoknak is, akiknek van/volt vonzalmuk a szimbolikus aktusok iránt.

A mostani ünnepet külön bearanyozta az érdemrend visszaadási roham. Az ok ismert: Bayer Zsoltot kitüntették és ettől egycsapásra mindenkinek elmenetek otthonról. A baj kétféle tünetcsoport formájában jelenik meg.

Bayer ellenfeleinek egy része visszaküldi a kitüntetést az adományozónak. Illetve egészen pontosan nem annak, mert ők vagy a D-209-estől kapták, vagy a Pojácától, és nekik – szerencsére – már nem lehet visszaküldeni. Ezzel nincs mit kezdeni, az övék, oda küldik ahová akarják. Olvastunk olyan emberről, aki a kémiai Nobel-díját veszítette el a makaó nevű szerencsejátékon, ez mégiscsak egy becsületesebb eljárás.

Az érdemrend-fóbiában szenvedők egy másik része viszont írásműveket követ el, melyeknek lényege ismét csak kétféle. Az egyik a régi megszokott rasszizmussal, antiszemitizmussal és homofóbiával operáló vonal. Eszerint a derék skribler folyamatosan és visszaesőként elköveti ezeket a bűnöket és nem érdemli meg, hogy a hon oly nagyszerű fiaival együtt bírja e kitüntetést, mint Marjai elvtárs (Kádár egyik miniszterelnök-helyettese, központi bizottsági tag stb.) vagy Fekete János elvtárs (a Magyar Nemzeti Bank egykori elnökhelyettese, aki Lektor fedőnéven jelentett a Belügyminisztérium II/4-es hírszerző osztályának, egyébként pedig államadósságunk atyja). Ők persze már nem fogják visszaküldeni, hiszen eltávoztak, hogy az elé a bíróság elé álljanak, melyet mi magunk elmulasztottunk felállítani.

Ezeket figyelembe véve talán Bayer Zsoltnak kellett volna elutasítania a kitüntetést.

Különösen az orgoványi erdő felhánytorgatása hergelte fel a haladó értelmiséget. Kétségtelen, hogy az orgoványi pagony emlegetése, abban a szövegkörnyezetben hiba volt. Az ott történtekre – amiről szinte semmi pontosat nem tudunk – nincs mentség, hiába volt az megtorlása a Lenin-fiúk hasonló pajkos tevékenységének.  Meg kell valljam, ez a rasszistázás meglehetősen unalmas és hétköznapi eljárás, praktikusan ember nincs ebben az országban akit ne címkéztek volna már fel ekképpen. Még maga Feldmájer Péter a MAZSIHISZ volt vezetője is kiérdemelte a „kormányzsidó” elnevezést. Nem tudom, ki hogy van vele, minden esetre engem már untat.

Zárójel. Tudták, hogy az orgoványi elkövetők egyikét, Francia Kiss Mihályt az elkövetett bűnökért 1957-ben, 38 évvel az események után, felakasztották? Istenem ha nekünk lett volna módunk törvénykezni 90-ben a harminc-negyven évvel azelőtti bűnökért! Nem itt tartanánk. Zárójel bezárva.

Az írásművekkel tiltakozók másik csapata sokkal érdekesebb. Ők a következő séma szerint dolgoznak: azt írják, hogy Bayer egy rohadt patkány és féreg, mert olyan minősítéseket használ ellenfeleire, hogy azok rohadt patkányok és férgek. És ez tűrhetetlen. E bájos logikai önellentmondás sokkal, de sokkal szórakoztatóbb. Különösen a kommentfolyamok hőseinek klaviatúrájából ömlik ez, akik egyébként láthatóan, kiváló ismerői az állatokkal és szülőkkel folytatott szexuális afféroknak. És ezt nem is rejtik véka alá.

Az magyar médiában az ocsmány szavak használatának tradícióját egyébként pontosan Bayer legfőbb ellenfelei, a gonzó-újságírás fenegyerekei, Tóta W. és társaik honosították meg, mint fiatalos, színes, jópofa dolgot. Bayer is tőlük tanulta, de hát: „Quod licet Jovi, non licet bovi” ugyebár. Én magam sohasem voltam híve ennek, mert úgy gondolom, hogy ilyen szavakat csak a kocsmában illik mondani, közvetlenül azelőtt, hogy ütne az ember. A többit az ambulancián. Persze könnyen lehet, hogy őskövület létemre tévedek és bunkóknak bunkó módon kell írni, ez minden bizonnyal gusztus dolga és nem megfontolásé. Nem tudom. Én továbbra is viszolygok ettől.

Miközben e sorokat rovom, sorra jelentkeznek a libsi médiában azok, akik szintén visszaadják az érdemrendjüket. Ezzel kapcsolatban az ügynek egyébként könnyen lehet egy, az ellenzék által nem várt mellékhatása is. Köztudott ugyanis, hogy egy kitüntetés értékét – többek között – az adja, hogy hányan kapták meg. Minél kisebb ez a szám, nyilván annál értékesebb, hiszen abból látszik: kevesen élnek olyanok, akik megérdemlik. Minél többen adják tehát vissza, horribile dictu a végén mindenki, akkor Bayer Zsolti barátunk érdemei az égbe szökkennek, mint egyetlen olyan magyaré, aki kiérdemelte e medált.

Állíthatjuk hát róla: egyedülálló.

Így tellett tehát az ünnepünk. Ez alkalommal kedvencem, a liberális párt, tőle megszokott logikával migránsoknak nevezte ugyan a magyarokat, viszont ezúttal legalább elmulasztotta a Szent Jobbot „tetemcafatnak” nevezni. És ez jó. Talán jövőre. Mindenesetre ezt most köszönöm és szívrepesve várom a következő ünnepet október 23-át, mikor talán majd a bevonuló oroszokat nevezik migránsoknak.