Nincs új a nap alatt

62

„A bürokrácia, hacsak teheti, elrejti a kritika elől tudását és ténykedését.”

Max Weber

Mert minden népnek, különböző szokásai és más és más törvényei és intézményei lévén, kötelessége a sajátjait érvényre juttatni és az élet megújítására szolgáló közösségeket ugyanabból a népből létesíteni és kialakítani.” Írja, vagy íratja, Bíborbanszületett Konstantin császár „A birodalom kormányzásáról” című műben, úgy ezer évvel ezelőtt.

Mondhatni, elég régen volt, így tán megbocsátható, hogy nem túlságosan PC gondolatokat fogalmaz meg. Egy ilyen kijelentésért Nagy Konstantint azonnal letiltanák a Facebookról. Az más kérdés, hogy utána bizonyára lenyakaztatná őket. Pedig az idézett műben Konstantin egyáltalán nem tűnik bezárkózó császárnak, hiszen fia, a leendő uralkodó, számára fontosnak tartja, hogy megismerje a környező népek szokásait és történetét. Természetesen azért, hogy ezt a tudást a birodalom érdekében tudja majd kamatoztatni.

Messzire jutottunk ettől a felfogástól, és nem biztos, hogy a jó irányba.

Olvasom, hogy Manfred „Spitzenkandidat” Weber – aki ugyanolyan üresfejű, mint Juncker, csak nem iszik annyit, tehát még ez a mentsége sincs – javaslatot tett, miszerint a jogállamiságot ugyanúgy kéne vizsgálni, mint a hitelminősítőknek az országok hitelképességét. Ez a vizsgálat aztán nem lenne tét nélküli, hiszen az EU-s pénzek múlnának rajta.

Zárójel. Hogy ezek a hitelminősítők mekkora sikerrel végezték munkájukat, azt a nemrégen volt pénzügyi válság során már láttuk. A bedőlés előtti percekben is ajánlották a bankok kamu papírjait, mint nagyszerű befektetést. Utána volt is némi hümmögés a tevékenységük megbízhatóságával kapcsolatban, mára azonban ezt már elfelejtették és ismét mindenki issza szavaikat. Egészen a következő összeomlásig, mikor majd megint hümmöghetnek. A hitelminősítők – gondoljunk róluk bármit – mindenféle statisztikai, pénzügyi számok alapján végzik munkájukat, melyekről úgy tartják, hogy azok objektívek. A számok nem hazudnak ugyebár. Ettől persze akik használják őket még nyugodtan hazudhatnak. Kérdéses azonban, hogy miféle kritériumok alapján lehet megítélni egy ország „jogállamiságát”? Zárójel bezárva.

Weber szerint ezt a felelősségteljes munkát egy „független” bizottság végezné, mely kinevezett nagyeszűekből állna össze. Mármost egyszerre két fogalom is tisztázásra szorul. A „jogállam” és a „függetlenség” fogalma is.

Kezdjük a könnyebbel, a függetlenség fogalmával.

Már első rátekintésre is nyilvánvaló, hogy bármely testület nem lehet független attól, hogy ki és miért nevezi ki. Szakértőt ugyanis bármire és az ellenkezőjére is lehet találni, csak az a kérdés, hogy a kinevezőjének mi a szándéka. Lásd például a magyar gazdaság számairól, kilátásairól folytatott vitákat, melyekben ugyanazokból a tényekből egyfelől a katasztrófa képe, másfelől a folyamatos javulás képe rajzolódik ki, attól függően, hogy kit kérdezünk meg. Egy olyan bizottság, melyet Manfréd és a hozzá hasonló gondolattalan opportunisták neveznek ki, semmiképpen sem lesz független például magától Manfrédtól sem. Az efféle „független” szakértelmet nevezte Csurka Pista bátyám bolsevista trükknek.

A másik, jóval bonyolultabb fogalom a jogállamiság.

Szerte a világon, a nyugati, keresztény kultúrkörhöz tartozó országok egységesen jogállamnak tartják magukat. Ehhez képest a jogszolgáltatás végtelen változatossága figyelhető meg. Mindenütt más a bírák kinevezése, az ügyészségek munkája, az alkotmány és minden egyéb a jogállam működéséhez elengedhetetlen szerv felépítése és munkája. Azért van ez, mert a jog nem „készült”, hanem lett. Hosszas változások, háborúk, forradalmak alakították, és mivel minden nép sorsa más volt, az eredmény is roppant eltérő lett. Amint Konstantin mondja, minden népnek, különböző szokásai és más és más törvényei és intézményei vannak. „Jogállam” univerzális értelemben nem létezik, csak az egyes országok, nemzetek szintjén van, lehet jelentése ennek a szónak.

Már csak azért is, mert itt beleütközünk egy paradoxonba. Ahhoz ugyanis, hogy jogállamról beszéljünk szükség van arra is, hogy a jogot, a jogszabályok betartását mindenképpen és mindenkivel szemben ki tudjuk kényszeríteni. Ennek pedig feltétele a politikai erőt egységbe fogó szuverenitás, az erő és a hatalom garanciái a jogszabályok mögött. Márpedig, ha jog „kívülről” adott, kivonjuk a szuverén állam fennhatósága alól, akkor aligha beszélhetünk erős államról, vagy akár szuverenitásról.

Mindezekből (is) következik, hogy a „jogállam” csak és kizárólag minősíthető és számokkal nem mérhető fenomén.

Meglétére, vagy annak hiányára kizárólag retorikai „érvek” használhatóak, tetszőleges irányba, ahogyan a kedvünk tartja. Könnyű belátni, hogy a tervezett bizottság, ügynökség, vagy bármilyen fantáziadús névvel nevezzék is majd, kifejezetten politikai testület lesz. Olyan, amely azok politikai nézeteit képviseli majd, akik kinevezték őket, mindezt természetesen a tudományos „objektivitás” álcájában. A kinevezőik érdekein túl még egy sajátos bürokratikus érdeknek is elkötelezettjei lesznek. A sajátjuknak. Érdekeltek lesznek hatalmuk, állásuk fenntartásában és növelésében, mégpedig Parkinson törvényei szerint. Ez ugyanis azt mondja ki hogy: „Az alkalmazottak összlétszámának növekedése lényegében egyforma, akár szaporodik a munka, akár csökken, sőt az sem befolyásolja, ha a munka teljesen megszűnik.

Újabb nagyszerű hivatallal leszünk gazdagabbak. Ez azonban, lévén döntései anyagi konzekvenciákkal járnak majd a tervek szerint, kissé veszélyesebb látszik, mint az átlagos brüsszelita bürokrácia. Jó lesz vigyázni.

Facebook hozzászólások