Örök háború

89

„Ó, anyák, ha szültök, miért nem örömre,
miért csak bánatra vagytok sokasodni?”

Juhász Ferenc: Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul

Nagy fába vágom a fejszémet. Az utóbbi időben sokat olvashatunk a férfiak és nők együttélésének problémáiról, többnyire a divatos feminista áramlatok követőinek tollából. Ők azonban – véleményem szerint – teljesen hibás alapvetéssel állnak a „magyarázatokhoz”. Nem az egyes feminista követelésekről van szó, melyek a bérektől a gyermekáldásig mindent a patriarchális, heteronormatív férfiak bűnei és hibáiként mutatnak be. E követelések ugyanis a történelem során lassanként egytől egyig megvalósultak, megvalósulnak. Itt az ultrafeminizmus alapproblémájáról lesz szó.

Elmélkedésünk apropóját egy iromány adja, mely a 444.hu – az internacionalista kommunizmus világítótornya – pixelein jelent meg Ember belőlem sohase lesz, legfeljebb egy nyomorult asszony címmel. Tartalma hibátlanul megfelel a szellemi divatnak, tehát a nőket áldozatként, a férfiakat pedig gaz elnyomóként mutatja be, méghozzá valamiféle „művészeti” akármi segítségével, ami szintén roppant divatos. Teszi mindezt, némileg formabontó módon, a paraszti életmód kapcsán, melyet – szerinte – valamiféle hamis dicsfény övez. Mint a „művész”, a méltán ismeretlen Trapp Dominika, mondja: „...többen lehetnek ma érdekeltek abban, hogy ezt a világot egy idealizált világként mutassák be …” E felelősségteljes és esztétikai szempontból is roppant fontos „művészeti” aktusban segítségére van egy bizonyos Prokk Balázs, aki egyébként, a cikk szerint, „néptáncos-filozófus”.

Zárójel. Furcsa világban élünk. A filozófus megjelölés (is) példátlan infláción ment keresztül, és ma már bárkit kapásból filozófusnak neveznek. Megjegyezném, hogy Platón, Hegel, meg még néhány tucat ember volt az emberiség elmúlt 2500 évében filozófusnak nevezhető. Tudomásom szerint – bár sokféle furcsa szokásnak hódoltak közülük egyesek – egyikük sem néptáncolt. A néptáncos-filozófus, mint szakterület, engem az ének-nehézgépkezelő szakra emlékeztet. Úgy képzelem, hogy Prokk – miközben eljárja a „Kisvárdai lyánykanyomorító” című táncművet – két bokázás között Arisztotelész Metafizikájának problémás tételein elmélkedik. Csak nehogy a lábára lépjen közben valakinek. Zárójel bezárva.

Bár nem fejti, hogy kik azok, akik ebben érdekeltek lehetnek, de az egész írásból arra következtethetünk, hogy az elnyomó férfiakra gondol. A módszer untig ismert módon a következő: Dominika rendelkezik egy, a feminista szubkultúrában elfogadott előítélettel és aztán ehhez keres „érveket” és „bizonyítékokat”.

És, mivel a világ igen tágas, könnyen talál is ilyeneket.

Az emberi kapcsolatok problémáinak mindegyikére, pro és kontra, lehet találni „bizonyítékot”, csak nagyon biztosnak kell lenni az előítéleteinkben, hiszen a történelemben már végtelenül sok dolog történt, és történik is, minden percben. 

Az egész „kiállítás” (vagy mi) az éppen divatos marhaságok egyféle zsibvására lehet. Van ott minden. A férfiuralomtól a klímahisztin keresztül a baloldali művészeti hagyományokig, és a rejtélyes hungarofuturista és hungarofeminista fogalmakig. (Ez utóbbi nyilván azt jelenti, hogy követői magyarul forgatják a sodrófát a férfiak ellen.) Mindez azt a célt szolgálja, hogy – túl az „alkotók” szellemi állapotán – bemutassa a lényeget: „Azért is foglalkozom ezzel a perspektívával, mert a paraszti kultúra interpretációját sokszor egy provinciális, bezárkózó, xenofób politika használja fel propagandacélokra.” E magvas megállapítás ugyan el van rejtve a szövegben, de ne legyenek kétségeink, ez a lényeg. 

Van az egész feminista mozgalomnak egy alapvető tévedése.

Nincs annál primitívebb általánosítás, mint kettészakítani az embereket férfiakra és nőkre, és a két nem kapcsolatát egyfajta örök háborúként ábrázolni. Túl azon, hogy az egész az elnyomók és elnyomottak örök harcának gyermeteg, marxista általánosítására megy vissza, egészen egyszerűen nem igaz. 

Az ember egy meglehetősen ellenséges világba vetetett. Éhség, betegségek, háborúk fenyegették, és ezek ellen egyféleképpen lehetett védekezni, méghozzá a közös érdekek felismerése mentén létrejövő együttműködéssel. A férfi és nő nem csak a szaporodás okán alkotott családot, hanem mert ez volt a túlélés egyetlen lehetősége. Így aztán nő és férfi nem ellenségek, hanem szövetségesek, és ha az egymás ellen folytatott háborúban töltik idejüket, akkor elveszítik saját életüket, tönkreteszik utódaikét, méghozzá kijavíthatatlanul. 

A sokat emlegetett „paraszti kultúra” a túlélésért folytatott, mindennapi, nehéz munka alapzatán alakult ki. A munka elvégzéséhez pedig munkamegosztásra van szükség. Nők, férfiak egyaránt kivették ebből a részüket, szellemi és fizikai lehetőségeik szerint. Nem volt más út előttük. Egyiküknek sem volt sem könnyebb, sem nehezebb. A nehézségek aztán ellentéteket, viszályokat szülhettek a családon belül, amit mindenki a saját természete szerint élt meg. Hogy ebből ne legyenek katasztrófák, arról a kölcsönös szeretet gondoskodott. Ha ez nem volt meg, akkor sokkal nehezebb volt a dolog, a férfiak és nők számára egyaránt. De élni akkor is kellett. 

Akik viszályt, háborút akarnak szítani, meg akarják törni a szövetséget nő és férfi között, kivetítve saját szellemi, testi nyomorúságukat, életképtelenségüket a többiekre is, azok bizony bűnt követnek el.

Nőnek és férfinak lenni sohasem volt könnyű, de mostanában, mikor minden felbomlani látszik, mikor sokkal több a kérdés, mint a válasz, tán még nehezebb. Ha a feminizmus prófétái elérik, hogy nők és férfiak egymást méricskélve, jogaikat követelve mennek bele a kapcsolataikba, akkor bizony háborúba mennek. Olyan háborúba, melynek csak vesztesei lehetnek.

Facebook hozzászólások