Pacsirták

82
 

 

 

„Mené tekél ufarszin”

(megszámláltattál, megmérettél és könnyűnek találtattál)

Dániel könyve

Nemrégen jelent meg a rémítő hír: Magyarország a továbbiakban nem indul az Eurovízió zeneinek nevezett fesztiválján. Ezzel, nyilvánvalóan, az Orbán-rezsim végső csapást mért a magyar kultúrára. Mindennek vége, Conchita Wurst a könnyeivel öntözi a képernyőt.

El kell, hogy mondjam, hogy mint annyi más alkalommal, most is komoly problémát okozott a címadás. A rendszeres és jól fejlett cenzúra miatt a bevezető szövegben ugyebár nem emlegetjük a buzi szót mert akkor mindenféle repressziókat fogunk elszenvedni, és nem csak én, hanem mindenki más is, aki megosztja írományomat. Aztán arra gondoltam, miután vannak buzi pingvinek is, olyannyira vannak, hogy a nyugati sajtó rendszeresen, ömlengve beszámol szerelmi életükről, akkor talán vannak buzi pacsirták is. Elvégre a pacsirta is madár.

Zárójel. A buzi pingvinek története rendkívül megkapó. Számtalan írásmű videó és más egyéb műalkotás, igen megkapó képet fest bensőséges, felemelő életükről, mert a buzik már csak ilyenek. Megtudhatjuk belőlük például, hogy nagyon hűségesek egymáshoz. (Ezt, mondjuk én annak tulajdonítom, hogy a többi pingvin nem buzi, így hát hűtlennek lenni roppant nehéz.) De én reménytelenül fasiszta vagyok ezzel a magyarázattal. Aztán arról is értesültünk, hogy a pár – mily megható – örökbefogadott és nekiállt kikelteni egy tojást. Hogy honnan szerezték, azt nem tudom, de biztosan nem ők tojták, mert ők teljesen másmilyent tojnak. Szem nem marad szárazon. Csak azt az apróságot felejtették el tudtunkra adni, hogy a pingvineknél mindig is a hímek keltik ki a tojásokat. Ez pedig sokat levon a dolog sportértékéből. Zárójel bezárva.

Kissé megkésve, de a hazai és külföldi haladó sajtó is beszámolt a dologról. A külföldi sajtóbeszámolók a szokásos módon készültek. A libsizmus honi rezidensei cikket írtak a szörnyű magyar kormányzati homofóbiáról, ezeket átvette a Guardian, a New York Times és változtatás nélkül közölte. A következő lépés az volt, hogy itthon is cikkek születtek, hogy miféle rossz sajtója van a magyar kormánynak külföldön. A Népszava – az utolsó szocialista gyapjas mamut – szerint: „A Guardian arról ír, hogy a magyar közmédiának túl meleg lehet az Eurovízió” címmel írt a saját munkatársa által lázálmodott fogalmazásról. Már megszoktuk. (Később aztán, miután mások is  felfigyeltek az azonosságra, kitettek a cikk alá egy mondatot: „A Guardian cikkének társzerzője a Népszava korábbi munkatársa.”

A legnagyobb sértődést Bencsik András – kollégám a lakájpropagandizmusban – váltotta ki, mikor „homoszexuális flottatüntetésnek” nevezte a jeles eseményt. Kapott aztán az MTVA is, hiszen ők jelentették be a hírt a vokális pride kihagyásáról. Az ő esetükben felbukkan a libsi média Jolly Jokere, a „név nélkül nyilatkozó munkatárs” is, aki – név nélkül természetesen – azt találta nyilatkozni, hogy: „a döntés azonban szerinte szervesen illeszkedik az MTVA szervezeti kultúrájába – és sokan gondolják azt, hogy a nemzetközi fesztivál szexuális kisebbségek iránti nyitottsága áll a lépés mögött.”  

Maga a nagy, vokális pride, valami iszonyatos szokott lenni.

Az esemény, melyet úgy jellemezhetnénk tömören, hogy sok buzi hamisan énekel minősíthetetlen dalokat, nagyon érdekes szokott lenni. Hatalmas színpad, fénytechnika minden mennyiségben és meghökkentő öltözékek, melyek közül rám a legnagyobb hatást a sztaniolpapírba csomagolt, rángatózó aberráltak tették, olyanok voltak, mintha a Tibi csoki megvadult volna. A 2018-as ilyen rendezvényt egy izraeli versenyző, Netta Barzilai nyerte, akiről érdemes néhány szóban megemlékezni. 

Nem is tudom, hogyan kezdjem a jelenség leírását. Képzeljenek el egy százkilós, széle hossza egy zsidó nőszemélyt, aki a japán pedofil animék leányszereplőjének van öltözve. Miniszoknyában például, minek következtében legalább ötven kilónyi, nem kívánt, többlet sódar látszott belőle. Engem egy teljesen kifejlett, ereje teljében lévő Nagy Blankára emlékeztetett. Netta nem a szexuális, hanem a testtömeg-kisebbséghez tartozott. Még a háttértáncosok sem a megszokott, párductestű egyedek voltak, hanem inkább a művésznő alkatára emlékeztettek. Elmondhatatlan látványt nyújtott a színpadon vonagló több mázsányi háj. Az előadott dal címe „Játék” volt, és a következő, ijesztően rossz helyzetértékelésről tanúskodó sorral kezdődött: „Nézz rám, gyönyörű lény vagyok”.

Finoman fogalmazva is érdekes megállapítás.

Valaha régen, a nemi identitás forradalma előtt, a végső közönségszavazást érdemes volt megnézni, mert térképszerűen is ábrázolták a voksolást, és abból gyönyörűen kikerekedett a közép-európai nemzetek gyűlölet-mátrixa. Orosz sohasem szavazott lengyelre, ukrán oroszra, magyar románra és így tovább. Ezt sem a „művész”, sem az előadott dal nem befolyásolta. Megható volt látni, hogy modernitás ide, vagy oda, a népek továbbra is önfeledten gyűlölik egymást, melyre – történelmüket elnézve – minden okuk meg is van egyébként. 

Ami a magyar szereplést illeti, az eddigi dzsemborikon, az eredményét tekintve, nagy jóindulattal közepesnek nevezhető. Ennek oka abban keresendő, hogy korszerűtlen módon nem valami buzikat indítottak a megmérettetésen. Így aztán esélyük sem volt valami jobb helyezést elérni. Csak semmi heteronormativitást. Az MTVA döntésével az esemény az általános érzékenyítő tréningből közpolitikai homofóbiává nemesedett. Persze, akinek tetszik, az így is megnézheti a több száz kereskedelmi kanális valamelyikén és örülhet neki. 

Similis simile gaudet.