Szegények

17

„Nem az a szegény, akinek kevés a vagyona, hanem az, aki többet kíván.”

Lucius Annaeus Seneca: Erkölcsi levelek

Úgy esett, hogy a Baranya megyei Cserdi nevű faluban – mely a 21-dik századi magyar falvak prototípusa, lévén szinte csak cigányok lakják – egy család segélyért ment a polgármesterhez. Mint mondották a pénzre a gyerekek etetése és iskolázása miatt van szükségük. A polgármester – bizonyos Bogdán nevű ember, maga is cigány – kivonult a nevezett családhoz és kiborította a szemetesüket, majd rámutatott az abban található piás-üvegekre, cigarettásdobozokra és egyéb, nem kifejezetten gyerekeknek való göngyölegekre, megkérdezvén, hogy ezek mennyiben voltak a gyerekek etetéséhez és iskolázásához szükségesek?

Bogdán úr ezzel tökéletesen szembement a liberális jogelvek egyik alapvetésével, a megszégyenítés tilalmával, melyről a libsi jogelméletek egyik hercegnője Martha Nussbaum egész könyvet sikerített. (Hiding from Humanity. Disgust, Shame and the Law, Princeton University Press, 2004) Persze a polgármester tett már ilyeneket, mint amilyen például a híres-hírhedt „köcsögmentesítés” volt, melynek során cigány sihedereket vitt tanulmányútra a börtönbe, mondván: „Ha nem vigyáztok, itt fognak köcsöggé tenni benneteket!” – ez annak idején kiverte a biztosítékot haladó körökben, hiszen eme aktus szerintük nem elítélendő. Sőt.

Ez onnan jutott eszembe, hogy Szabó Timi, a gumikesztyű nélküli orvoslás prófétája és afganisztáni demokrácia-exportőr, újabb írással örvendeztette meg rajongóit és engem. A Mandineren is szemlézett írás a sokatmondó „Vezessük be az Alapjövedelmet!” címre hallgat. Az „Alapjövedelem” – így, nagybetűvel, egyáltalán nem új találmány, már a legrégebbi időkben is így igyekeztek a csőcselék szimpátiáját elnyerni azok, akik meg akarták kaparintani a hatalmat. Ez volt például a római Gracchusok, vagy még korábban a derék Periklész taktikája is.

A kommunisták is a gazdagok vagyonának szétosztásával kecsegtették a proletárokat, amely vagyont azután jól szét is osztották egymás között, a nép pedig, miközben a krumpliért állt sorba, elmélkedhetett, hogy miképpen lehetett ennyire hülye. Az eljárás mögött a „nép barátainak” nép iránti mélységes lenézése húzódik meg, az a gondolat, hogy „ezeket” úgysem érdekli más csak a hasuk legyen tele. Mint módszer elsősorban a választásokon alapuló államformákban válik be, hiszen egyúttal szavazatvásárlásra is rendkívül alkalmas. Ami egyébként – a dolgok jelen állást elnézve – Timire és pártjára igencsak rá is fér.

Alább nem az alapjövedelem gondolatának teljes abszurditásával kívánnék foglalkozni – megtették azt már sokan – hanem azzal az érvvel, melyt Timike és a hozzá hasonlók lázálmuk alátámasztására szoktak használni. Ez pedig a szegénység.

A szegénység, a „kirekesztettség” fogalmáról végtelen mennyiségű irodalom áll rendelkezésre és ezek – az irodalmi-teoretikus igyekezetek legtöbbjéhez hasonlóan – gyakorlatilag a kötőszavak jelentésében sem tudnak megegyezni. Nincs egyezség például a szegénység mérésének módszertanában, abban hogy szubjektív, vagy objektív szegénységet mérjünk.

A szubjektív szegénységet úgy „mérik”, hogy megkérdezik a pácienst, hogy vajon szegénynek tartja magát, vagy sem. Ebbe a szubjektív szegénység kategóriába – ha engem kérdeznek – magam is beletartozom és bizonyára a nyájas olvasó is. Ez azért van, mert a pénznek igen sokféle tulajdonsága lehet, azonban – tapasztalataim szerint – olyan tulajdonsága, hogy elég, olyan nincs neki. Mindenki szegény egészen egyszerűen azért, mert biztosan lehetne gazdagabb.

Az objektív szegénység mérése pedig úgy történik, hogy fognak egy légből kapott számot, majd kijelentik, hogy aki ez alatt keres az – korra, nemre, lakóhelyre tekintet nélkül – szegény. Ez a határ többnyire az adott ország átlagjövedelmének 60%-a az EU-ban. Hogy miért pont ennyit azt ne kérdezzék, nem tudom és szerintem akik bevezették e határt azok sem. Csak. Erre, mifelénk a jövedelem alapján megítélni bármit igen nehéz amúgy is, gondoljunk csak a feketegazdaságban szerzett jövedelmekre, melyek állítólag a GDP ötödét teszik ki és értelemszerűen semmiféle felmérésben nem kimutathatók. És ez még csak a meghatározás körüli kalamajka.

Megmérni a mérhetetlent és megszámlálni a megszámlálhatatlant a haladó szociológia felhőkakukkváraiban persze mindennapos szertartás. Hiszen ha az én társadalmi helyzetem kettő akkor vannak akiké három és másoké egy. Mi sem egyszerűbb ennél. Már csak azt kéne megmagyarázni, hogy az enyém miért pont kettő és az pontosan mit is jelent. A többi menne magától.

Sokkal érdekesebb kérdés az, amely a szegénység okaira vonatkozik. Szegények pedig vannak; hogyan lehetségesek? A haladó libsizmus – marxista gyökereinek megfelelően – erre is készen áll a válasszal, megítélésük szerint a szegénység a gonosz „hatalom” akaratának és a „kizsákmányolásnak” a  következménye. Szerintük egyébkén a hatalom amúgy is, természet szerint, csak gonosz lehet, kivéve ha ők gyakorolják. Hogy ez a hatalom miért akarja, hogy legyenek szegények az rejtély, hiszen neki is könnyebb dolga lenne csupa gazdag és elégedett emberrel.

Mivel az ember szerintük csak társadalmi droid, önálló, szabad akarat és döntési lehetőség nélkül, ezért a szegénység, az underclass  „újratermeli” önmagát mondják és így a szegények gyerekei is szükségszerűen szegények lesznek. Társadalmi okokból természetesen. Nem figyelnek fel arra a szembeötlő tényre, hogy az emberiség évezredes történelme során számtalan államformát, társadalmi berendezkedést kipróbált már, ám mindegyikben voltak szegények – többen vagy kevesebben. Vajon nem képzelhető el, hogy az embereknek a táradalomban elfoglalt helye – többek között – saját döntéseiknek, vonzódásaiknak a következménye? Hogy a kukában talált piás-üvegek és cigarettásdobozok nem a hatalom gonosz ármányából, hanem a bevásárlókosárból kerültek oda?

Hogy az én szabad döntésem kérdése mit vásárolok a kétségtelenül kevés pénzemből: bort vagy fuszeklit a gyereknek?

Fogalmaink között évszázadok óta szerepel a tisztes szegénység, ami nagyon nem azonos az underclass fogalmával. Mintha kezdenénk elfelejteni. Ezt azokra a emberekre használták, akik méltósággal viselték szegénységüket, de nem törődtek bele abba és szorgalommal, takarékos beosztással próbáltak változtatni rajta. A közösség normális tagjai számára nyilvánvaló, hogy az ilyen embereken segíteni kell. Nem csak keresztényi szeretetből, hanem józan társadalmi önérdekből is, hogy nagyobb hasznára lehessenek a közösségnek.

A szegénység tulajdonképpen tartalmatlan fogalmát természetesen lehet politikai bunkóként forgatni, bizonygatva, hogy mi majd megszüntetjük és felépítjük az ideális társadalmat, mint Timike anno Afganisztánban, ahol azóta is általános a boldogság. Mi pontosan tudhatjuk, tapasztalatból, hogy az igazságos társadalom létesítésének kísérlete sajátos eredményekhez szokott vezetni, méghozzá ahhoz, hogy mindenki egyenlően és ténylegesen szegény lesz. Már akit a létrehozás fáradságos munkája során nem csaptak agyon. Csak remélni tudjuk, hogy az igazságos, szegénység nélküli társadalom felépítésére errefelé nem lesz módjuk újfent kísérletet tenni.

Facebook hozzászólások