Széljegyzet II.

48

„Az amatőrnek ihletre van szüksége, a profinak előlegre”

G. B. Shaw

Ott hagytuk abba, hogy a vitában a Prőhle – L. Simon duó azt mondja: a művészetet, a művészeket el kell választani a politikától. „Nem azért szeretjük L. Simon László verseit, mert ő fideszes.” – állítják. Túl azon, hogy L. Simon László verseit – politikai meggyőződésétől teljesen függetlenül – nem szeretem, ezt a megállapítást akár el is fogadhatnám, csakugyan, miért ne választhatnánk szét?

Csakhogy. Van itt valami, ami nem hagyja nyugodni az embert. Mert ugye vannak művészek, akiket nagyszerűen sikerült elválasztani az amúgy igencsak kétes politikai nézeteiktől. Itt most szándékosan nem magyar példát hozok, hogy ne essek a provincializmus bűnébe. Nézzük például a franciákat.

Sartre – a kánon szerint, nagy író és filozófus – élete végéig nem tagadta meg, hogy cikkekben és más írásokban végig dicsérte és védte a tömeggyilkos szovjet rendszert. Ennek ellenére nagy írónak tartják, mint ebből látható, nála például nagyszerűen sikerült elválasztani a művészi munkásságot a politikai nézetektől. Nem úgy, mint kortársa, Celine esetében, akinek – némi vita után – nem adták ki a műveit, lévén náci kollaboráns és zsidógyűlölő.

Nála – mit tesz Isten – nem sikerült ez az elválasztás.

És ez nálunk is így van. Azoknál, akik tele szájjal dicsőítették Rákosi elvtársat, simán elválasztják a művészetet a politikától, ám például Szabó Dezső vagy Nyírő, horribile dictu Csurka esetében ez valahogy szintén nem sikerül.

Pedig, ha el kell választani, akkor válasszuk el.

Nincs mit tenni, ha olyan kiadók vannak, akik a szóban forgó szerzőkkel pályáznak megjelenésre” – utalnak arra, hogy a nevezett írók, Eszterházy, Nádas és társaik olvasottabbak, mint a „jobboldali” pályatársaik. Ami nyilván teljesen független attól, hogy nevezettek és eszmetársaik könyveinek megjelenésével hetekig tele van a média laudáló cikkekkel, interjúkkal, a szerzők menybemenesztésével, míg a többiek írásait néma csönd övezi.

  • Ha már annyit beszélünk a jobboldali „médiatúlsúlyról” akkor ez itt vajon miért nem tükröződik?
  • És, ha annyira olvasottak és közkedveltek, akkor miért kell nekik állami pénz a megjelenéshez?

„A kultúrában másként kell mozogni, sokkal óvatosabban” – itt arra céloznak, hogy veszélyes az efféle híres-nevezetes emberekkel konfrontálódni, hiszen véleményük, itthon és külföldön nagy hullámokat képes vetni. Ez bizonyára így van, csak azt nem értem, mi rosszat tudnak mondani rólunk, amit még nem mondtak?

El lettünk ugyanis már mondva mindennek.

Fasisztának, antiszemitának, mucsai bunkónak, a fütyülős barack és a bőgatya népének, genetikailag alattvalónak, mélymagyarnak, aki a szarból jön…

Mi kell, mi lehet még? Úgy jártak, mint a király, aki dühében megöli a túszokat és nem marad semmije. Annál jobban befeketíteni, amennyire eddig tették, már nem lehet, így ok nélkülinek látom az ettől való félelmet.

Arról is beszéltek, hogy idézett libsi irodalmárok művei komoly művészi értéket képviselnek. Mielőtt ennek nekifognánk, hadd emlékeztessek arra, hogy, a divatban lévő poszt-posztmodern álláspont szerint, bármi lehet művészet, lásd például a fent idézett Dento műveit.

Én ezt nem így gondolom, de hát ez a bölcsek álláspontja pillanatnyilag.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy semmi sem művészet, hiszen a minden és a semmi végső soron, jelentésüket tekintve azonosak.  Ennek értelmében az, hogy mi „értékes” művészileg nem meghatározható, valamilyen objektív mérce szerint, egyetlen mértékadó a művészet befogadójának ízlése.

És itt érkezünk el az irodalmi kánon kérdéséhez.

Az olvasó – a világszerte tapasztalható, rohamos elbutulás következtében – ritka és nem terem magától. Az olvasót képezni kell. Az emberek jókora többségének szinte egész életében egyetlen találkozása a valóban értékes irodalommal a középiskolában történik. Azokat tartja „ismert”, „nagy” írónak, akiket ott tanítottak neki. Márpedig ezek – az irodalomtankönyvek tanúsága szerint – szinte kizárólag a baloldali indoktrinációhoz köthető szerzők.

Miután így neveltük a potenciális olvasótábort, nem nehéz belátni, hogy ez meghatározza a kiadói politikát, tovább erősítve az amúgy is meglévő túlsúlyát az országot, annak kormányát kritikával és megvetéssel illető szerzőknek.

Végezetül pedig, szokásomhoz híven, szentséget fogok törni.

Az állami támogatással fenntartott magaskultúra az örök háború terepévé teszi a művészeti életet. Sohasem lesz senki sem elégedett, mert mindenki kevesellni fogja a neki juttatott támogatást és sokallani fogja másokét, és – mivel pénzről van szó – akár vért is hajlandó ontani emiatt. Önkényesnek érzi majd a döntéseket, és – lássuk be – mindig lesznek jogos érvei is, hiszen az „igazi” művészet pontos meghatározása híján bármely értékítélet szubjektív.

Hogy átvágjuk a gordiuszi csomót, meg kell hát szüntetni, de legalábbis minimalizálni a művészetek állami támogatását és döntően az olvasókra, nézőkre kéne bízni a művészet finanszírozását.

Művésznek lenni nem kötelező.

Aki nem tud megélni a művészetből, az kereshet magának pénzszerző munkát, hiszen – mint művelői állítják – nekik úgyis csak az alkotás a fontos, nem az anyagiak, mert ők küldetéssel rendelkező nagy művészek.

A tehetség utat tör magának. A két háború közötti legnagyobbak sem az írásból éltek. Újságot írtak, szerkesztettek, tanítottak. Babits vagy Szabó Dezső még – Oh irgalom anyja ne hagyj el! – középiskolai tanárok is voltak egy darabig.

Nem szégyen az.

Tudom, most mindenki ordítani fog, hogy micsoda művészetellenes bunkó vagyok. Ez természetes, hiszen meglepődnénk, ha tudnánk, hányan élnek meg, így vagy úgy, a „kultúrából”. Alkotók, terjesztők, kritikusok, akiknek egzisztenciájába vág egy efféle javaslat. Az ő veszteségeikkel szemben állna viszont a közönség nyeresége, akiknek ízlését végre tán némileg figyelembe vennék.

Facebook hozzászólások