Új ellenségünk a NAT

95

„A klasszikus az, amit senki se szeretne elolvasni, de mindenki szeretné, ha elolvasta volna.”

Mark Twain

Némi tanulságos töketlenkedés után, napvilágra került az új NAT, és – amint az várható volt – lőn sírás-rívás és fogaknak csikorgatása.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy bármi kerül is az új alaptantervbe, az vad üvöltözést fog kiváltani a haladó oldal újságíróiból és más megmondóemberből. Az ugyanis teljesen kizárt, hogy bármi, amit a kormány támogat, vagy egyáltalán kezdeményez, az ne legyen rossz. Ez afféle alaptétel, ami további igazolásra nem szorul.

A legnagyobb botrány természetesen az olyan, ideológiailag sikamlós tantárgyak körül tört ki, mint a történelem, vagy az irodalom oktatása. Ezek azok a tárgyak, melyek a legaljasabb hamisításokat és ízlésficamokat szenvedték el, és amelyekben a legtisztább formájában él velünk a kommunizmus öröksége. Nyugodtan kijelentjük, hogy ’49-től ’89-ig, sőt, napjainkig többnyire súlyos hazugságokat, ferdítéseket tanítottak/tanítanak e tárgyakban a tudásvágyó ifjúságnak. 

A hazudozásnak, mindkét tárgy esetében, ugyan az az eredete, ami pedig egybe esik a „magyar” baloldal eredetmítoszával. Ahhoz, hogy rablásaikat, gyilkosságaikat bármilyen szinten igazolhassák, szükség volt a Horthy-rendszer, az ún. „Horthy-fasizmus” tökéletesen gyalázatos voltának sulykolása. Mert ha sikerül arról elhitetni minden rosszat, akkor az emberek szemében tán még igazolhatónak tűnik az ő országlásuk is. Így aztán mindenki, aki nem utasította el a területi revíziót és nem állt szovjet zsoldban, összefoglalóan: nem volt hazaáruló, elfogadhatatlan lett. 

A történelem tananyag elleni legnagyobb kifogás természetesen a hazaszeretetre nevelés lett.

A hazaszeretet oktatása azért esett legelőször áldozatul, mert az olyan tulajdonság, melyet a haladók korai mintaképei mélyen megvetettek. Ami érthető is, hiszen rém nehéz hazaszeretettel vádolni azokat a kommunista gazembereket, akiket szovjet útlevéllel a zsebükben ültettek a nyakunkra, és akik aztán a nemzet történetét tanították, illetve azt a hazugsághalmazt, amit ők annak neveztek. 

Az ő szemükben ez egy kicsi, nyavalyás ország, melyet az országlakók bűnei tettek élhetetlenné, amelyik mindig vereséget szenvedett, és csak a dicső Szovjetunió, illetve a még dicsőbb Nyugat emelhet fel a sárból. Ez az ideológia, a nemzeti önfeladás programja, egyfajta vallássá vált számukra, és minden ami ennek ellentmond, az blaszfémia.

Nem vitatható történelmi nézet, hanem szentségtörés.

Elő is bújt egy figura, valami Miklósi nevezetű, aki azt találta mondani, hogy: „A törökökkel folytatott háború magyar katonáit hősökként emlegeti a szövet, vagyis automatikusan minősíti őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésre.” Bizonyára, mikor Sztálin elvtárs nevezetes cselekedeteit, vagy Hitlert tanítja, akkor is meghagyja „… a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésre.” Aztán ha tetszett neki a két alak, akár hívüké is szegődhet. A szabadság nevében természetesen.

Ami az irodalmat illeti, ugyanez a helyzet. Herceg Ferenc vagy Tormay ellen az a kifogás, hogy személyes jó viszonyt ápoltak Horthyval, és ebből kifolyólag – szerintük – természetesen rossz írók is voltak. Jó író csak a Szovjetunióval, vagy a haladó nyugattal barátkozik és mélyen megveti retardált honfitársait. Azért nagyon fontos ez, mert a lakosság jóval több mint kilencven százaléka nem kultúrafogyasztó, és még ennél is nagyobb arányban tartózkodnak a kortárs kultúra – bármi legyen is az – élvezetétől. (Ezt, egyébként én a jogos önvédelem gesztusának tartom, elnézve a kortárs kultúrát.) Így aztán, amit a lakosság kultúrának tart, az annyi, amennyire az alap és középfokú oktatásából emlékezik. Az a történelem és az irodalom, amit ott neki tanítottak, az a nagy államférfi, író, költő, filozófus, akiről ott és akkor azt mondták. Ha valaki be akar kerülni a nemzeti pantheonba, annak szerepelnie kell az oktatásban. Ez pedig azt jelenti, hogy ilyen egyszerű, akár autóval vagy tömegközlekedéssel is járható, a Parnasszusra vezető út. Csak be kell kerülni az irodalomkönyvbe. 

A tiltakozás módszertana unalomig ismert.

A hír megjelenése után azonnal rázendített a haladó sajtó, ezt követően titokzatos, sohasem hallott nevezetű „civil” szervezetek kezdtek sikoltozni, szakmai alapon természetesen. Majd pedig megjelentek az ellenzéki politikusok is, hogy telesírják a nyilvánosságot. Ezzel párhuzamosan a közösségi média megtelt a legkülönbözőbb agyalágyultak bejegyzéseivel, fényképeivel. Ez az instant recept. Civil szervezetek: (szakma!), propagandasajtó: (az értelmiség véleménye!), majd a közösségi média: (a nép!). A tüntetéseket szívrepesve várom, ahol majd elmagyarázzák a feltüzelt tömegnek, hogy Esterházy Péter mondatszerkesztése mennyivel jobb, mint Wass Albert karakterkezelése. És hogy egy Nádas Péter pontosan tizennyolc és fél Nyírőt ér.

Zárójel. Irodalomtörténeti szempontból a legviccesebb az volt mikor Kunhalmi művésznő (oktatáspolitikus!) visszapattant Nyírőről, mint annak idején az ajtóról. Csak most az agyát kellett volna, mint sérültet, bekötni. Összekeverte ugyanis kedvenc témáit, az oktatást és az egészségügyet. Azt a Nyírő Gyulát gyanúsította fasiszta irodalmi művek elkövetésével, aki egyébként orvos volt és semmi köze nem volt Nyírő Józsefhez, az íróhoz, akiről nyilván nem is hallott. A Gyulára is csak valamelyik egészségügyi tünci kapcsán emlékezett. (Nem volt WC-papír és ezért ezrek haltak nyomorult halált.) Az eset jól jellemzi Kunhalmi műveltségének szoros korlátait, melyek valóban oktatási reformért kiáltanak. Ilyenek nem jöhetnének ki normális oktatási rendszerből. Zárójel bezárva. 

A NAT körüli sikoltozás természetesen korántsem az irodalom, vagy a történelem oktatás szakmai kérdéseiről szól, hanem nyílt ideológiai hadüzenet mindazoknak, akik nem osztják a haladó világképet. Újabb csatatere a harminc éve folytatott és meglehetősen sikertelen küzdelemnek, melyet a libsi túlerővel vagyunk kénytelenek folytatni.

A lényeg azonban nem a nyílt színi rikácsolásban van.

A lényeg az, hogy legyen otthon könyvespolc, rajta ezekkel az írókkal és nemzeti szemlélettel írott történelmi munkákkal, melyeket a gyerekeink kezébe adhatunk, amikről beszélgethetünk velük. Ha ez megvan, akkor az iskolák meg azt csinálnak, amit akarnak.

Facebook hozzászólások