Újságírási compendium baloldali újságíróknak

13
 

 

 

„Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből…Így ni, hallja csak:”

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac

Régóta csendes, önkínzó érdeklődéssel figyelem a mandineres Pintér Bence egyre inkább a Népszavához hanyatló munkásságát. A jeles auktor tevékenysége eleddig tökéletesen jelentéktelen volt, most is az, csak már sikerült olyan mélységekbe leküzdeni magát, hogy néhány általános vonást is megfigyelhetünk munkásságán keresztül, melyek már teoretikus érdeklődésre tarthatnak számot.

Miután a libsi újságírás – a régi nagy nevek mellett – olyan új tehetségekkel rendelkezik, mint Paprika Kinga, vagy akár Pintér Bence, úgy vélem nem haszontalan a feltörekvő ifjak számára tudományos rendbe szedve megmutatni, mit hogyan csináljanak. Hiszem, hogy munkám közérdeklődésre tarthat számot, már csak azért is, mert évente ezrével végeznek média-szakosok az egyetemeken, akiknek titkolt, vagy nem titkolt célja, hogy feltűnjenek a képernyőkön és nyomtatott oldalakon, mint hang- és mértékadó skriblerek.

A színvonalat elnézve, erre minden esélyük meg is van.

Úgy tapasztalom azonban, hogy károsan túlbonyolítják számukra a dolgokat az iskolákban, holott azok valójában egyszerűek. Alább bemutatok néhány egyszerű eljárást és szabályt, melyek alkalmazásával kitűnő libsi újságíró lehet valaki olyan, akit nemsokára Kálmán Olga műsorába is meghívnak a szekta-TV-be. A kívánatos eljárásokat a fent említett Pintér kolléga legutóbbi Mandineres megjelenésén, az „Örök háború: így „lesznek” a tanárok Soros ügynökei” címűn, kívánom szemléltetni. Dologra hát!

Mindenek előtt lássuk át, hogy mint kezdő libsi újságíró-jelöltek, nem vagyunk egyedül és nem vagyunk előzmények nélkül.

Egy ékes baloldali hagyomány kései kedvezményezettjei vagyunk, mely töretlen ívet ír le a történelem egén Jemeljan Pugacsovtól Martin Schulzig, már ami az ideológiát illeti. Újságíróként pedig Révai Józseftől Weyer Béláig húzható egyenes vonalon kell haladnunk. (Weyer Béla a róla elnevezett weyerbélázás felfedezője, mely módszer a libsi újságírás csodafegyvere azóta is) Továbbá tudnunk kell azt is, hogy olvasóközönségünk kiválóan fel van szerelve irigységgel és rosszhiszeműséggel – ez teszi lehetővé a később tárgyalandó „áthallásos” technikát.

Meg kell rónom Pintér kollégát például azért, mert cikkében – helyesen – használja ugyan a „kitalicskázás” szót, ám elmulasztja az „oligarcha” és a „mutyi” fogalmának megemlítését. Ezek ugyanis a baloldali újságírás innovatív mérföldkövei, a Vörös Újságtól az amerikai Népszaváig, és mint ilyenek elkerülhetetlenek a megfelelő hangulat kialakításához. Használatuk kötelező.

Nagyon fontos, hogy kialakítsuk magunkról a „független” újságíró képét. Ennek a legjobb módszere, hogy ezt egészen egyszerűen kijelentjük.

Aki nem hiszi járjon után. Némileg szofisztikáltabb lépés, hogy keresünk egy olyan libsi politikust, aki már teljesen lejáratta magát, mostanában már semmi jelentősége sincs, és jó nagyot rúgjunk bele. Például leírjuk, hogy Kovács Laci ‘bá hülye. Ezzel részint igazat mondunk, részint pedig évekig hivatkozhatunk rá, hogy mi részrehajlás nélkül ítélkezünk, ugyanakkor nem veszélyeztetjük a baloldal politikai esélyeit sem – ha vannak –, mert ő már úgyis legföljebb portás lehet pártházban.

Lényeges továbbá a párhuzamok módszere. Keressünk egy tetszőleges, undorító figurát, olyat akit a célközönség vélhetően ismer; fontos hogy „jobboldali” és illiberális legyen. Pintér kolléga például Erdogant, a török elnököt választotta erre a célra. Írjuk le az illető infernális tetteit, melyeket a szabadság, a demokrácia és/vagy az EU parlament zöld-liberális-szocialista frakciója ellen elkövetett. (Ami ugyanaz, mint a demokrácia ellenes támadás.) Közben érzékeltessük, hogy a gonosz Orbánbasi pont ugyanolyan. Erre sokféle módszer mutatkozik:

  • Orbán egyszer megdicsérte;
  • együtt látták őket;
  • nem látták őket együtt, nem dicsérte, de megtehette volna;
  • ő is olyan szeretne lenni;
  • Orbán tegnap délután arra gondolt, hogy ez egy rendes ember;
  • vagy akármi.

Végül előáll a kívánatos végeredmény a fejekben: Orbán pont olyan, mint Erdogan, délutánonként akadémikusokat szeretne felkoncolni a terrorveszélyre hivatkozással. És ez a lényeg, az áthallás. Majd vonjuk le a végső következtetést:

csak mi állunk közte és gonosz tervei megvalósulása között, mi demokraták.

Nincs egyszerűbb dolog, mint feltételezni valakiről, hogy akart valamit, azután diadalmasan bebizonyítani, hogy nem úgy történt. Nem kockáztatunk semmit, mert minden pillanatban létrejön valamilyen helyzet, csak azt kell mondani, hogy gonosz ellenségünk nem így akarta, tehát megbukott. Hogy ki mit gondolt, az amúgy bizonyíthatatlan. Ezzel módszerrel azt is garantálhatjuk, hogy mindig mi győzzünk. A médiában legalábbis. Ezt hívják a múltra vonatkozó jóslás nagy varázslatának.

Nagyon fontos, hogy bizonyítsuk: külső ellenség nem létezik. Ez egyszerű, hiszen a kormány gonosz, tehát az ellensége jó. Ez további kedvező logikai következtetésre ad alkalmat, jelesül, hogy mivel mi is ellensége vagyunk a gonosznak, tehát mi is jók vagyunk.

Ha a fenti néhány eljárást és szabályt betartjuk, kiváló libsi újságíró lesz belőlünk. Van egy apró probléma ugyan, mégpedig az, hogy mindennek mennyi haszna van. De ezzel nem kell törődnünk, legyen ez azok problémája, akik a fizetést folyósítják.