Vagy-vagy

67

„…nevess a világ bolondságán vagy sirasd meg, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságán, vagy siratod, mindkettőt megbánod.”

Søren Aabye Kierkegaard: Vagy-vagy

Nagyívű cikk jelent meg a libsi propaganda nagyágyújának, az Indexnek pixelein, „Városokban kezdődhet az autoriter rezsimek hanyatlása” címmel. Természetesen már magából a címből is kisüthetjük a tartalmat: a budapesti győzelem Orbánbasi bukását okozza 2022-ben. Vagy nem, de erről később.

A cikket egy bizonyos Fábián Tamás jegyzi, aki széles körű és vitathatatlanul szerteágazó tudással rendelkezik, minden területen. Ennek illusztrálására talán elég megemlíteni, hogy az idézett írásművet megelőzően a „Sokat ártanak a szívnek a sós rágcsálnivalók, üdítőitalok és társaik” címmel látta el gondolkodnivalóval az olvasóit. Aztán másnap, a rút, egészségtelen rágcsálnivalók hernyójából kikelve, tarka lepkeként az illiberalizmus virágára lebbent.

Kemény felütéssel kezdi a fogalmazást, emígyen: „Oroszországot, Törökországot, Magyarországot és Lengyelországot (bár utóbbi még az út elején jár) a szakirodalom versengő autoriter/tekintélyelvű rendszereknek nevezi.” Nem tudom, észrevették-e a kulcsszót: szakirodalom. A „szakirodalom” szó azt sugallja: most valami nagyon tudományos dolog kezdődik. Pedig nem, mert itt nem más köszönt be, mint az a meglehetősen aljas módszer, amivel a jeles szerző él. És nem csak ő.

A módszer lényege, hogy mindenféle, látszólag totálisan értelmetlen és diffúz fogalmazásban elhangozzanak bizonyos kulcsmotívumok. Ezek pedig, egyfelől, hogy Lengyelország, vagy éppen Magyarország szerepeljen olyan összehasonlításokban, melyek a kies Kirgizisztán, Szenegál és még ki tudja, a világ alfelének mely diktatúrájára hivatkoznak. Sugallva, hogy ugye ezek egyformák velünk.

Az, hogy ez egyáltalán nem igaz, egy percig sem zavarja a szerzőt. 

Zárójel. Bármit mond is a „szakirodalom”, minden országnak, még Szenegálnak is, meg van a maga története, kultúrája és ennek eredményeként a maga államformája, hatalomgyakorlási módszere is. Ez azután az USA-ból, vagy Európából minősíthető jónak, vagy rossznak; csak éppen semmi értelme sincs. Már csak azért sincs semmi értelme, mert ki szokott derülni, hogy a rossz, diktatórikus hatalom ellenzéke semmiben sem különbözik az általa bírált hatalomtól, és uralomra jutva pontosan ugyanolyan rablógyilkosoknak mutatkoznak, mint elődeik. Elég csak az ún. „Arab tavaszra” gondolni. Zárójel bezárva.

Az persze, hogy egy másik országból mondja meg nekünk a „szakirodalom”, hogy mi a „jó”, a helyes államforma, nekünk bennszülötteknek, az nem más, mint az új-gyarmatosítás egy formája. Azt hordozza ugyanis magában, hogy mi magunk nem vagyunk eléggé fejlettek, tudatosak – és libsik –, hogy magunk tudjuk meghatározni állami életünk kereteit. Olyannyira nem, hogy az egyik momentumos boszorkány éppen most győzködi Amerikát, hogy a NATO kényszerítse Magyarországot a szerinte helyes útra. (Miközben elvtársaik a környező országokban hazaárultak éppen.) Azt, hogy ezt miképpen képzeli el – elég lesz-e a bombázás, vagy be is kell vonulni –, nem osztotta meg velünk az újsütetű honanya. Azonban, valószínűleg, süket fülekre fog találni, hiszen mi nem rendelkezünk olyan kurrens ásványi kincsekkel, melyek hatékonyan kiáltanának demokráciáért. 

Az új-gyarmatosítás azért különbözik a régitől, hogy ma már nincsenek elszánt kereskedő-kalandorok, akik egy rozoga ladikon az életüket kockáztatták távoli országokban a meggazdagodásért. Akik ma meggazdagodnak a gyarmatokból, azok kényelmes irodákban, kormányzati stallumokban üldögélnek és a piszkos munkát a komprádor értelmiségre bízzák. És a munka valóban piszkos. Össze kell omlasztani a közigazgatást, az állam belső életét – végtelen szenvedést okozva minden polgárnak – hogy aztán valami külföldi megmentők megérkezhessenek. Akik aztán – a „megmentésért” cserében – azonnal privatizálnak (értsd: kifosztanak) mindent, miközben a rendbontásoktól, áruhiányról elfásult népnek az „értelmiség” elmagyarázza: nagyon jó ez így. 

Van azonban ennek a látszólag jól megkoreografált eljárásnak egy nagy hibája. Jelesül az, hogy a magát exponáló libsi „értelmiség” a későbbiekben tökéletesen alkalmatlan az ország irányítására, és legalább annyira árt neki, mint  Fábián Tamás szerint a szívnek a sós ropogtatnivaló és az üdítőital. Példának elég csak egy tekintet vetni az irományban is emlegetett Grúziára, ahol, miután beütött a nagy demokrácia, sikerült egy akkora hülyét választani, aki fegyveres konfliktusba keveredett Oroszországgal, mert azt hitte ez a szerencsétlen, hogy a nyugat majd segít neki, és az Isten háta mögötti országáért, meg az ő két szép szeméért, háborúzni fog Oroszországgal.

Ehhez nagyon hülyének kellett lennie.

A grúzok jó vásárt csináltak. És úgy általában is: az általa emlegetett országok népének semmivel sem lett jobb, mi több, inkább rosszabb lett a libsi demokraták győzelme után.

Maga az írás, miután elhangzottak az említett kulcsmotívumok, érdekes véget ér. Miután felsorol egy pár országot, ahol az önkormányzati választásokon elért győzelem később a hatalom átvételéhez vezetett, olyan számunkra tökéletesen irreleváns helyeken, mint például Mexikó, megállapítja, hogy Lengyelországban meg nem így történt, sőt, a kormánypárt nagy győzelmet aratott, ellenzéki polgármesterek ide, vagy oda. „…a lengyel példa mégis azt mutatja, hogy a nagyvárosok meghódítása önmagában még egyáltalán nem jelent garanciát az illiberális rezsimek legyőzésére.” Így jutunk el a fent idézett Kierkegaard vagy-vagy pesszimizmusához.

A szerző hosszú és unalmas írása szerint az önkormánytati győztesek vagy győznek később a parlamenti választásokon, vagy nem. De ez legalább biztos.

Facebook hozzászólások