Variációk kisebbségvédelemre

34

„…hiszen ahány városállam eddig még más néppel társult és későbbi bevándorlókat fogadott sorai közé, legnagyobbrészt összetűzött velük,…”

Arisztotelész: Politika

Alig múlt el az izgalom, hogy gall elsőkakas és tyúkanyó buzi négerekkel bulizott az elnöki palotában, máris újabb izgalmas hír érkezett hasonló témában.

Anne Hidalgo párizsi szoci polgármester asszony állandósítani kívánja a gyalogátkelők mellett a szivárványszínű sávokat, melyeket az ottani buziparádé alkalmával festettek fel. Teszik ezt a Marais negyedben, ami a gall pederasztia sasfészke, magas egy főre jutó vazelin fogyasztással. Hogy mit akartak vele jelezni, az számomra rejtély. Mert ugye jelentheti azt – mint megkülönböztető jelzés – hogy ott csak buzik mehetnek át, vagy ellenkezőleg, hogy pont ott nem mehetnek át. Be kell vallanom fogalmam sincs az LMBTQXY közösség közlekedési szokásairól. De most nem is erről lesz szó.

Az ugye közismert, hogy a haladás a különböző elnyomott kisebbségek „jogainak” kombattáns védelmén keresztül véli átalakíthatónak a társadalmat. Megfigyelhető azonban, hogy a védendő célcsoportok fontossági sorrendje változásokon megy keresztül. Szellemtörténetileg az volt látható, hogy a zsidókkal kezdték, közvetlenül a háború után, aztán jöttek a feketék, a nők, majd a buzik és végül a migránsok.

Úgy tűnik, hogy az egyes csoportok iránti érdeklődés egy idő után csökken, a harc mintegy unalomba fullad, és nincs rosszabb egy ellaposodó küzdelemnél.

A másik ok az, hogy egyes kisebbségi csoportok bizony nincsenek egymással túlzottan jó viszonyban. Már a 70-es, 80-as években feltűnt, írtak is róla, hogy az amerikai négerek például utálják a zsidókat. Ez csúf hálátlanság részükről, hiszen a „polgárjogi” mozgalmak legnagyobb hangú pártolói a baloldali zsidó entellektüelek voltak. Csakhogy a négerek között divatba jött a mohamedán vallás – nem csoda, nekik már a vudu is tetszett –, és hát a mohamedánok kifejezetten gyűlölik a zsidókat. A problémát a haladás a szokásos módon vélte megoldhatónak: néhány kósza tanulmánytól eltekintve nem beszéltek róla.

A multikulturalizmus hitvilágának horizontján egy olyan ideális közösség képe lebeg, ahol a különböző kultúrák, szokások és hitek, mintegy kiegészítve egymást, boldog békességben élnek.

Ez azonban éppen ellentétes a történelmi tapasztalatokkal.

A sokszínűség az emberi nem története során eleddig sokszínű háborúkat és népirtásokat eredményezett, melyek végigkísérték az ismert történelmet. Voltak természetesen a történelem során soknemzetiségű országok és birodalmak. Ezeket azonban nem a multikulturális, hanem a inkább a polikulturális jelzővel jellemezhetjük, fennmaradásukat pedig egy erős, mi több, erőszakos központi akarat biztosította. Amint ez meggyengült, azonnal megindult az erózió, történetük pedig – egy olvasatban – a lázadások története. Hogy egy közeli példát említsünk, itt van mindjárt Jugoszlávia története. És ez nem „etnicizmus”, vagy „biopolitika” – hogy TGM kedvenc kifejezéseit idézzük – hanem az annalesekből egyértelműen kiolvasható történeti tapasztalat.

A migránsok érkezésével azonban teljesen felborult az eddigi kisebbségvédelmi rutin.

A mohamedán bevándorlók az összes addig emancipálni kívánt kisebbséggel ellenségesek. A zsidókat Izrael és a mohamedán vallás történetéből fakadó gyűlölettel kezelik, a buzikat vallási alapon ítélik halálra, a nőkre pedig nem éppen egyenjogúként tekintenek. A négerekkel pedig az arabok évszázadokig kereskedtek.

A történelem fintora, hogy a balliberálisok régebbi kedvencei egytől egyig a legújabb favorit gyűlölt ellenségei.

Azt is láthatjuk, hogy a haladás aktivistáinak nagy része maga is védendő kisebbségek közül regrutálódnak. Az ő esetükben a mohamedán bevándorlás támogatása tulajdonképpen az öngyilkossággal azonos. Vajon miért?

Az egyik ok mindenképpen a tudatlanság, a történelmi ismeretek hiánya, illetve egy hamis történeti narratíva. A „nyugat” politikai elitje egyre szánalmasabb intellektuális eszközökkel van felruházva. Jellemzően a mára hihetetlenül alacsony felsőoktatási színvonallal sem bírnak és tele van a haladó európai elit olyanokkal, akiknek nem sikerült valami felsőbb iskolát elvégezni. Lásd, Schulz, vagy Sargentini kiképzésének és az ebből fakadó szellemi felkészültségének történetét. Nekik lehet beszélni a történelemről, a kultúráról, vagy a kereszténységről – hiszen fogalmuk sincs ezekről. A másik, az előzővel szorosan összefüggő ok, a következmények belátásának hiánya. Tanulni csak a múltból lehet.

Itt tartunk tehát. Az egyre jobban megvédett kisebbségek szószólói fonják a kötelet önmaguk számára és közben – roppant morbid módon – egy szebb jövőről beszélnek.

Furcsa világban élünk.