A kormányzó

41

„Csak ha az élet küzdelme már kifáradt, üt a tudomány órája”

Nolte: A fasizmus kora

Február 9-én lett 60 éve annak, hogy a portugáliai Estorilban elhunyt Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország volt kormányzója. Ez az évforduló is minden bizonnyal különösebb figyelem nélkül fog elmúlni, általános érdektelenség közepette, ahogyan az ellopott, elhazudott történelmünk évfordulóival történni szokott. És már ez is hatalmas fejlődés.

Egészen a legutóbbi évekig ugyanis nem csönd, hanem habzószájú üvöltözés és notórius hazudozás övezte az efféle évfordulókat, többnyire az eredeti, Andics Erzsébet fémjelezte, hangerővel és hangszerelésben.

A hazugságok azóta sokat finomodtak.

A haladás hívei a nyílt, egyértelmű történelemhamisításról áttértek a sokkal finomabb, az elhallgatásokon és csúsztatásokon alapuló történelemmagyarázat decensebb és tudományosabb módszereire.

Horthyt és a nevével fémjelezte korszakot, ma már gyakorlatilag két – egymással összefüggő – szempont szerint marasztalják el. Ezek pedig a háborús részvétel és a magyar zsidóság sorsa. Mindkettő úgy kerül bemutatásra, mint a „rendszer” egyenes következménye és mivel mindkettő rosszul végződött,megállapítják magának a „rendszernek” bűnös voltát. Hogy ezt megtehessék nem kell más, csak el kell tekinteni a kor Európájának, hatalmi-katonai helyzetétől.

Csak úgy kell tenni mintha.

  • Mintha – néhány hetes hadjáratok eredményeként – nem hevert volna Európa a német szoldateszka lábai előtt.
  • Mintha nem lett volna nyilvánvaló, hogy Hitler eltapos minden országot, amelyik nem hódol be neki.
  • Mintha nem hitte volna szinte kivétel nélkül, világszerte mindenki, hogy az oroszok sem tudnak ellenállni a Wehrmacht katonai fölényének.
  • Mintha a bolsevik Szovjetunió nem nyilvánította volna ki terjeszkedő akaratát Lengyelország felének  megszállásával.
  • Mintha nem tudtuk volna ’19-ből, hogy mit jelent a bolsevikok terjeszkedő akarata.
  • Mintha nem Németország lett volna az egyetlen nagyhatalom amely – hozzánk hasonlóan – érdekelt  volt a területi revízióban.
  • És így tovább.

Ha mindezektől – és még számtalan mástól – eltekintünk akkor haladás nyugodtan állíthatja, hogy a Horthy-rendszer saját gonoszsága okán taszította háborúba az országot és küldte halálba a zsidókat. Utólag könnyű okosnak lenni. Ám ha Horthy és Magyarország vonakodása miatt már ’41-’42-ben megszállnak bennünket, akkor valószínűleg sok honfitársunkkal – akik most a legjobban szidják a Kormányzót – nem lenne most módunk vitatkozni.

Horthy a legsúlyosabb helyzetben vette át az ország vezetését. Károlyi és a bolsevikok elveszítették az ország és lakossága nagyobb részét, a románok kiraboltak bennünket – minden romokban hevert. Legfőképpen az emberek bizalma és hite abban, hogy lehetséges visszatérni a normális kerékvágásba, lehet megújulni és lehetséges a revans.

A revans gondolatát a haladók ma is úgy tanítják, mintha az valamiféle bódult irredentizmus tünete lenne. Holott csak a megrabolt nemzet jogos dühe volt a rablókkal szemben.

A magyar kultúra nagyjai, Babitstól József Attiláig, mind írtak „irredenta” verseket, novellákat; a bal- és a jobboldal tökéletesen egységes volt ebben a kérdésben és – igen – Horthyval is egyetértettek. Mondhatnánk e kérdésben megvalósult a teljes nemzeti egység. Az hogy valami nem sikerül, nem jelenti azt, hogy az egyben rossz is.

A jót a rossztól nem a történeti sikeresség választja el.

Csak a kommunisták, mind a tucatnyian, mert nem voltak sokkal többen, nem értettek egyet, de hát nekik teljesen más terveik voltak. A proletariátusnak nincs hazája. Az ő véleményük viszont nem érdekelt senkit, még a moszkvai gazdáikat sem.

Horthy vezetésével az ország talpra állt ebből a helyzetből, élhető ország lett és megőrizte helyét az európai nemzetek között. Míg végül az egész világon átsöprő téboly mindent romba döntött.

A háború után hatalomra kerülő bolsevizmus végül utólag igazolta a Kormányzó minden vonakodást és ellenérzését. Beigazolódott az, amit ő és sokan mások – a „reakciósok és fasiszták” – sejtettek és tudtak a kommunizmus természetéről.

Az országra pedig 50 évre sötétség borult.

Furcsa, szokatlan és máig megmagyarázhatatlan, hogy az általános akasztgatás közepette sem merült fel Horthy „bűnösségének” még a lehetősége sem. Az országot a két világháború között vezető elit minden tagjára – akikre rá tudták tenni a kezüket – súlyos börtön, vagy halál várt. Horthyt nem kérték ki, neve fel sem nagyon merült a „háborús bűnösök” ellen folytatott koncepciós perek kapcsán. Pedig hát még a rendszert is róla nevezték el „Horthy-fasizmusnak”.

A legvalószínűbb magyarázat az, hogy féltek egy nyilvános pertől. Féltek mártírt csinálni a Kormányzóból, ami azt jelent, tudták: semmiképpen sem sikerülhet az ország szemében bűnössé tenni. Hiába na, az a tízmillió fasiszta, akikkel kénytelenek voltak építeni a szocializmust, akkoriban még inkább hitt a szemének, mint a moszkvai pártbrossúráknak.

A kép meghamisítását átengedték a janicsárképzőkben kinevelt „történészeknek”. Nem a javíthatatlanokhoz – Horthy korának élő tanúihoz – hanem a fiatalokhoz szóltak, akik bármit elhittek, amit az iskolában tanítottak nekik. A szülőket pedig igyekeztek annyira megfélemlíteni, hogy még otthon sem merjenek az igazságról beszélni, mert ha elejt valamit a gyerek az iskolába, akkor mehetünk a Hortobágyra.

Generációk nőttek fel úgy, hogy azt tanították nekik: egy kicsivé tett, kirabolt ország vergődése, útkeresése az egymásra fenekedő óriások között tulajdonképpen merő gonoszság volt.

Ennek a képnek a pasztellekkel kissé átfestett változata érvényes máig.

Az eredeti „fasizmus” vádját enyhítették némileg, egy kis „egyrészt-másrészt” hozzáadásával.

Mikor 1993. szeptember 4-én eltemették Kenderesen emlékezetes üvöltözés támadt a fasizmus újjáéledéséről. Mert ha Horthy és kora nem volt maga a gonosz birodalma, akkor elesik a kommunizmusnak a kisebb rosszként való beállítása – tulajdonképpen a baloldal háború utáni ideológiai alapjának legfontosabb sarokköve. Mert úgy állították be a dolgot, hogy megmentőnek tűnjenek a sötét Horthy-korszakhoz képest, mert az – mint hazudták – még az ő infernális uralkodásuknál is rosszabb volt.

Így lett a Kormányzó és kora a megosztottság szimbóluma.

Kibékíthetetlennek tűnő ellentétek feszülnek a „történelmi” megítélése körül. Mivel a kor és tettei megítéléséhez máig hazugságokon, elhallgatásokon és tabukon keresztül vezet az út nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy e helyzet még sokáig fennmarad és mérgezi a majd a lelkeket.

A Kormányzó Úr Őfőméltósága pedig az előtt az ítélőszék előtt áll – immár 60 éve – melytől egyedül remélheti sorsának és ügyének pártatlan elbírálását. Nyugodjék békében.

Facebook Hozzászólások