A nagy bukás I.

33

 „Az reméltük, hogy a PISA eredmények vitára ösztönöznek majd  nemcsak a tanulási eredmények és az oktatás szempontjából, hanem széles körű kulturális és társadalmi szempontból is. Hiú reményt ritkán szaggattak ennyire szét”

Ulf P Lundgren professzor a PISA-vizsgálatok egyik atyja

Megjelent a aktuális PISA felmérés eredménye, mely a magyar nebulókra nézvést elmarasztaló. Ezt az eredményt azután napok óta cincálja a sajtó, érvek hangzanak el pro és kontra – áll a bál. Mértékadó – de semmiképpen sem mértéktartó – sajtótermékek fejeket követelnek. Alább megpróbálok néhány kínos kérdésre választ keresni a magam egyszerű eszközeivel.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni: undorodom a tesztektől, mint az oktatás módszerétől és mint a tudás mérésének eszközétől egyaránt. Véleményem szerint a tesztek kizárólag azt mérik, hogy az adott pillanatban az illetőnek hogyan sikerült kitöltenie a teszt-lapot és semmi mást, a tudást pedig végképp nem. Ismeretes például, az ún. ABBA módszer, mely azt jelenti, hogy a hallgató előző este az ABBA zenéjét hallgatta a kocsmában, ezért másnap az A-B-B-A szisztémát használja a válaszoknál, függetlenül a kérdésektől. Ezzel simán lehet 2-3-as eredményt elérni.

A teszt a lusta vizsgáztató csodaszere.

Egész évfolyamokat lehet 1-2 óra alatt levizsgáztatni, ami nagy idő és energia megtakarítás, csak éppen az egyes hallgató tudásáról – és ami még fontosabb – motivációjáról nem árul el semmit.

Midőn, úrfi koromban magam is egyetemi padokat koptattam, minden félévben vizsgáztunk. Szóban. A tanszékvezető professzorok simán szakítottak időt erre, mi több, a jobbak kíváncsiak is voltak a féléves tanításuk eredményeire, és ha az évfolyam rosszul teljesített, magukban is keresték a hibát. Ma ez már nem így van, és nem csak a felsőoktatásban, hanem a gimnáziumokban is.

Tudom, öreg vagyok és retrográd, aki nem érti az idők szavát. Van azonban néhány megfontolandó dolog.

Túl a személyes vonakodástól, van a nevezetes PISA-tesztnek számos egyéb kérdéses pontja is, melyeken talán érdemes lenne elgondolkodni, mielőtt halomra lőnénk az oktatási vezetést.

Mindenki hajlamos az egész kérdést az oktatás, az oktatáspolitika szemszögéből vizsgálni. Mondjuk én még ma sem tudom pontosan mit kell tudnia egy oktatáspolitikusnak, de az a tény, hogy például Kunhalmi Ágnest elterjedten oktatáspolitikusnak aposztrofálják, súlyos kétségeket ébreszt bennem.

Próbáljuk meg – csak az érdekesség kedvéért – az oktatottak, a nebulók oldaláról szemügyre venni az egészet. 15 évesen az embernek az iskolával kapcsolatos általános hozzáállása nem más, mint megúszni a dolgot. A lehető legkisebb befektetett energiával a legjobb eredményt elérni. Ez persze később sincs másképpen, az ember „ökonómiai” viselkedésének valódi motivációja a lustaság.

A nevelés célja ugyanakkor ennek pontosan az ellenkezője.

A nevelő azt szeretné elérni, hogy a szorgalom, a kötelességtudat és más efféle polgári erények legyenek jellemzőek a tanítványaira. Márpedig tesztekkel nem lehet ezekre nevelni valakit. A tanítás alapvetően emberek között zajlik. Nem csak az anyag megtanítása, de számonkérése is a tágan vett nevelés része. Ha nem sikerül a teszt, akkor azt néhány nap, vagy hét múlva személytelenül a tudomására hozzák az illetőnek, amitől ő többnyire vállat von.

Egészen más a helyzet a felelés, vagy vizsga során. A rossz érdemjegyen túl a megszégyenülés, a személyes, egy másik emberrel szemben elszenvedett tekintély vesztés is eredménye annak, ha nem tanultunk. Természetesen ez fordítva is igaz. Az eredményes felelet, vagy vizsga nagy sikerélmény. A diák nem az „életnek” tanul – ennyi előrelátása többnyire a felnőtteknek sincs – hanem, a legjobb esetben, meg akar felelni. Ha teszt van, akkor annak.

De térjünk vissza a PISA-eredményekhez.

Az első kérdés az, hogy tulajdonképpen mi is a PISA-teszt célja és mennyire felel meg ennek? Az OECD szerint – az OECD a teszt koordinátora – „A PISA célja, hogy megbízható információkat adjon és hogy az oktatási rendszereket felkészítse a tanulók későbbi élet és karrier eredményeinek javítására. A PISA alapot szolgáltat a nemzetközi együttműködésre annak érdekében, hogy az egyes országok oktatáspolitikája megfelelő legyen”. Ezzel szemben a valóság az, hogy a háromévenkénti mérés és az a tény, hogy a diákok tudását egyfajta nemzetközi verseny, sajátos agyfutam, tárgyává tették, azt eredményezte, hogy a tanítást nem javítják, hanem egyszerűen PISA-kompatibilissé teszik. Magáncégek már tesztlapokat árulnak, melyek napi használata – ígéretük szerint – felkészít a teszt eredményes kitöltésére. És valóban. Azokban az országokban, ahol már jóval régebb óta tesztekkel mérik a tudást, a PISA-eredmények is sokkal jobbak.

Az OECD – megfelelően globális gazdasági indíttatásának – úgy tartja, hogy a teszt eredmények jól mutatják mennyire alkalmas az illető ország ifjúsága globális munkaerőnek. Emögött az a ki nem mondott vélekedés húzódik meg, hogy globális munkaerőnek lenni jó és maga a globalizáció is jó, de legalábbis elkerülhetetlen. Minden további nevelés felesleges. A fegyelmet a vállaltok és a gépesítés, majd a saját eszközeikkel fenntartják a munkahelyeken, amúgy meg mindenki azt csinál amit akar.

Egyáltalán: lehet-e összehasonlítani oktatási rendszereket és eredményeket?

Egy ország oktatási, nevelési intézményrendszere a dolog egyik oldala csak – ha engem kérdeznek akkor a kevésbé jelentős oldala – a másik sokkal komplexebb és fontosabb. Ez pedig maga a teljes nemzeti-kulturális tradíció, ami magába foglalja a mindazt, amit a diákok a világról, saját vágyaikról és lehetőségeiről gondolnak. Ez pedig nem szervezeti kérdés, hanem – Martin Heidegger szavát kölcsönvéve – hangoltság kérdése. Tudják: az élet a világmindenség meg minden. Szegény Jámbor András írja elitelőleg: „a kormány szerint nem is ez a lényeg, [ti.: a tudás] hanem a kereszténység meg a nemzet.” Bár így lenne.

A PISA-teszt eredményeit sokan egyfajta jóslatként fogják fel. Aki ma jól teljesít az holnap fejlődni fog. Hogy ez mennyire van így, ahhoz tán érdemes szemügyre venni a PISA mintaország, Finnország példáját. Finnország – a kiváló PISA-eredmények ellenére, vagy éppen azért – hat éve gazdasági recesszióban van és jottányit sem fejlődik. Állítólag túl sokat keresnek. Biztosan azért, mert olyan jók az eredmények. Vagy mit kezdjünk például Japánnal? Minden évben az első helyen végeznek, eközben a cégeik a világ a legkülönbözőbb országaiba – mint például a pocsékul teljesítő Magyarország, vagy Szlovákia – telepítik ki a termelésüket, az ország pedig gazdaságilag stagnál. Hol vannak már a ’70-es évek illúziói Japánról, mint a világ vezető ipari hatalmáról?

A jó PISA-eredményekhez vezető utak is roppant eltérőek.

A hiper-liberális skandináv modelltől egészen a szingapúri „ha rágózol, lecsuklak” finoman fogalmazva is kissé „mereven” szabályzott rendszeréig. Az első ötbe csak egyetlen európai ország, a Dunántúlnál nem sokkal nagyobb Észtország fért bele. Akkor most az egész „atlanti” civilizáció szégyellje magát? Tudósok serege tiltakozik a PISA-eredmények fetisizálása ellen. Egyaránt vitatják az eredmények összehasonlíthatóságát és relevanciáját. Érdemes utánaolvasni.

Eddig magáról a tesztről beszéltünk. A következő részben szót ejtünk a teszt és következményei elszenvedőiről, a diákokról s az ő nevelőikről.

Facebook Hozzászólások