A nép tribunusáról és Tamás Gáspár Miklósról

„A kapitalista társadalomból a kommunista társadalom között forradalmi átmenet vezet át az előzőből az utóbbiba. Ez az időszak a politikai átmeneté, amelyben az állam semmi más nem lehet, csak a proletariátus forradalmi diktatúrája”
Karl Marx: A gothai program kritikája

Történt, hogy Caius Gracchus – akinek bátyja, Tiberius oly csúfos véget ért – ismételten néptribunussá választották Rómában, Kr.e. 121-ben és népszerűsége a csúcsponton volt a római plebsz körében. Népszerűségét annak köszönhette, hogy sokféle a nép számára kedvező törvényt terjesztett be és fogadtatott el, mint a gabona árának csökkentése sőt, alkalmanként ingyen gabona osztása. A patrícius rend nagy bajban volt, nem tudták hogyan ellensúlyozzák a tribunus népszerűségét. Mikoris valakinek ragyogó ötlete támadt. Gracchus tribunustársát Livius Drusust rávették – nem volt nehéz, mert gazdag patrícius családból származott – hogy egyszerűen ígérje túl a népszerű politikus ígéreteit, olyanokkal, melyeknek megvalósítása amúgy lehetetlen volt és soha nem is gondolták, hogy megvalósítják.

Csak ígérni kellett és az már akkoriban sem volt probléma egy profi politikus számára. Mikor Gracchus a földjáradék csökkentését ígérte Drusus a teljes eltörléséért hirdetett harcot, ha Caius két gyarmatváros akart alapítani, ő tizenkettőt. Az történt amire a kommunikációs terv kiagyalói törekedtek. Gracchus népszerűsége csökkent – túl puhának találták – és Drususé pedig növekedett. Így megy ez, a néphatalom legközvetlenebb velejárója a demagógia. Miután Róma nem volt egy következmények nélküli ország és a politikusi pálya ott veszélyes üzemnek számított, a derék Caiust később ugyanúgy agyonverték, mint bátyját. A történet szerint gyilkosa – bizonyos Serpuleius, aki egyébként a barátja volt – kivájta agyvelejét és megtöltötte helyét ólommal, mert annyi aranyat ígértek fejéért, amennyit az nyom.

Tamás Gáspár Mikós – mindannyiunk TGM-je – újabb írással örvendeztette meg híveit és ellenségeit az elfogulatlanságáról és népszeretetéről elhíresült Magyar Narancs hasábjain. A kitűnő közíró, akinek szellemi-ideológiai pálfordulásainál csak írói stílusa fordulatosabb, ebben az opusban – sok más hülyeség mellett – javaslatot tesz a néptribunus (tribunus plebis) intézményének bevezetésére, nyilván mert az eredeti annyira bevált. Láthatóan feléled benne is, az írás elkövetése során, némi kétely, hiszen azt írja: „Az persze bonyolult kérdés, hogy a „néptribunt”, a nép szószólóját ki válassza meg és hogyan, de ezt további viták tisztázhatják, s nem megoldhatatlan.”

Az aggodalom érthető, hiszen a dolgok jelen állása szerint komoly esély van arra, hogy kétharmados többséggel Orbánt választanák néptribunussá (is). Itt azután eljutunk ahhoz, ami arra késztetett, hogy billentyűzetet ragadjak.

A honi és az európai szélsőbal, szélsőlib, vagy a fene tudja micsoda, Buridán szamaraként áll a demokrácia ájult tisztelete és az általuk vágyott szép új világ előtt. A kettő ugyanis nem megy egyszerre. A nép „szeretete” mögött a nép mélységes megvetése és a hisztériás sértettség húzódik meg. A nép ugyanis hülye és ezt mi sem tanúsíthatja jobban, mint az a tény, hogy többnyire nem szavaz rájuk és az fogalmilag kizárt, hogy ebben maga az élcsapat lenne a hibás. Különösen súlyos tünetegyüttest vált ki a nép elutasító magatartása a honi ballib érdemes képviselőiből, köztük TGM-ből is.

Az a szomorú helyzet ugyanis, hogy erre, mifelénk ahányszor nem tudták nagyszerű eszméiket némi tömeggyilkossággal nyomatékosítani a fejletlen nép teljesen elutasította őket.

Az ebből fakadó ideges frusztráltság azután olyan példányokat hoz létre, mint például Bauer Tamás. (Jó, jó, tudom, nyilvánosan ne használjak csúnya szavakat, de hirtelen ő jutott eszembe.) Az utolsó békeévekben, a két háború között született baloldali társadalomkritikákat – melyekre a jeles TGM bőségesen hivatkozik – jól megérdemelt közöny fogadta. E méltán elfeledett szerzők műveit a kutya sem olvasta, egymásnak írták. Miután az orosz szuronyok hegyén megérkeztek a Moszkvában kiképzett csirkefogók, ezek a frusztrált skriblerek voltak azok, akik társutasként virággal és eladhatatlan „tudományos” munkákkal fogadták őket. Ezek a szerencsétlen „hasznos idióták” – ahogyan az élcsapat éle Lenin elvtárs aposztrofálta őket – azt hitték, hogy most ők jönnek. Először is jól megbüntették a népet, merthogy piszkos fasiszta volt. Azután… nem volt azután. Idáig jutottak és itt tartanak ma is.

A nép – az istenadta – enni akar, lakni, szeretni, ölelni és ölni, így van ez, mióta egyáltalán tudjuk, hogy létezünk, vagy tízezer éve. Persze van az a barázdálatlan agy, amelyiknek ez az idő kevés, hogy fölfogja. Nem ülhetünk egy fenékkel két lovon. Vagy tiszteljük a népet és úgy kormányzunk, ahogyan ők akarják és legföljebb terelni próbáljuk őket az általunk helyesnek ítélt irányba, vagy rákényszerítjük őket arra, amit mi helyesnek tartunk, ez esetben azonban a tisztelet legalábbis kétséges. Segítsünk nekik, ha beledöglenek is és minél kevésbé akarják, annál jobban segítsünk, mert csak mi tudjuk mi jó nekik. Ez minden baloldali program talpköve.

További probléma a baloldallal, hogy „fejlődik”. Ez például ahhoz a mulatságos kísérlethez vezet, hogy újabban a buzik jogait, a gender studies-t, a „mindenhez jogom van mert különben durcás leszek”-et megpróbálják beemelni a proletariátus diktatúrájának alapvetően komor és aszketikus rendszerébe.

Adott volna nekik Rákosi elvtárs olyan buzifelvonulást, hogy arról koldulnak.

A jó TGM-el az a probléma, hogy úgy tűnik, hajlamos olvasmányélményei és saját maga hatása alá kerülni és kitör belőle az „L’Ami du peuple”, a nép barátja. Sajnos például Marxot – mint írja egy helyütt – életének egy kései időszakában olvasta és ebből kifolyólag, tartok tőle, nem adatik neki oly hosszú további életidő, hogy kinője. Marxot húszévesen kell olvasni – ha kell egyáltalán – hogy aztán a szükségszerű felnövekedés automatikusan vesse el a proletariátus nagy ideológusát. Húszévesen amúgy sem tudunk semmit, de abba legalább nagyon biztosak vagyunk.

Megjegyzendő egyébként, hogy ha valaki, hát Marx mélyen megvetette a baloldali hisztis értelmiséget.

A kitűnő doktor utoljára – úgy tűnik – a köztársaságkori Rómáról olvasott valamit. A cikk appendixében ugyanis, ahol konkrét javaslatokat tesz az általa kívánatosnak tartott intézkedésekre, mintha a köztársaság jogrendje tekintene vissza. Kezdve a sűrű választásoktól az évenkénti hatalomváltásig. A javaslatok között vannak szimplán hülyeségek és vannak egészen ijesztőek is, mint például a rendőrség eltörlése. Jót tenne azonban és sokat finomítana a nézetein, ha tovább is olvasná római köztársaság történelmét, amely a császársághoz és az önkényuralomhoz vezetett. Mert ahogyan azt Platón már több mint 2500 évvel ezelőtt megállapította: a nép hatalma szükségképpen az önkényuralomhoz vezet. Bár ez számára nem releváns, hiszen talán – nagy elődjéhez, Lukács elvtárshoz hasonlóan – ő is fasiszta disznónak tekinti Platónt.