Arcmások I. – a kis proletár

7

„Vannak ostoba emberek, akik jól ismerik magukat és ügyesen élnek ostobaságukkal.”

François De La Rochefoucauld: Maximák

Bolond korban élünk és ennek legbiztosabb jele, hogy bolondok irányítják a kontinenst, ahol élnünk adatott. Úgy gondoltam, talán hasznos lehet pár elnagyolt ecsetvonással megfesteni néhány olyan ember portréját, akik így vagy úgy, de hatással vannak életünkre – bármennyire utáljuk is őket. Eddig ugyanis csak nagy általánosságban gondolhattuk erre a hatásra és azt híhettük, a mindennapjainkra csak nagyon távoli befolyást gyakorolnak. Ennek immár vége. Lassan, de biztosan számolnunk kell mindennapjainkban is ezzel a hatással.

[rule style=”rule-dotted” ]

Ma még csak páncélautókat és géppisztolyos TEK-es kommandósokat látunk a stratégiai pontokon, ám a jövő ennél sokkal sötétebb. Az Európán végig söprő terrorhullám kiváltotta intézkedések – melyek szánalmas módon mindig az események után keletkeznek – egyre mélyebbre fogják enni magukat a mindennapjainkba.

Talán majd mikor DNS-mintát kell adni, hogy bemehessünk a kocsmába, akkor fogunk meglepődni.

Ahogyan az lenni szokott, mindennapi, gyakorlati szabadságunkat (az egyetlen szabadságot, melynek valódi tartalma is van) mások elméleti szabadságának védelmében fogják feláldozni. Azért, hogy a közénk vegyülő mohamedán gyilkosok jogai ne sérüljenek, a mieinket vonják meg. Már amennyiben például a szabad, korlátozások nélküli kocsmába járás jog. Mert szerintem nem az, hanem létmód, ha ugyanis nem járhatok kocsmába akkor nem is vagyok, vagy ha mégis, akkor feleslegesen. Ennyit elöljáróban.

Első alanyunk az a Martin Schulz, aki az európainak nevezett parlament elnöke. A „kis proletár”.

Az elém kerülő képen egy kerek fejű, kopaszodó, joviális, köpcös ember néz vissza rám, arcának legjellegzetesebb vonása, hogy minden jellegzetességet nélkülöz. Olyan ember arca, akit hamarabb felejtünk el, mintsem megismernénk. Szemei a szemüveg lencséi mögött: akváriumban úszkáló seszínű halak.

Akár joviálisan vigyorog, akár habzó szájjal üvölt – egyaránt jelentéktelen.

Gondolnánk klasszikus német Bürger-t látunk, csak egy jókora korsó sör hiányzik a kezéből. A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű, a megtévesztő külső mögött valami teljesen más lakik, valami veszélyes, mert sokan vannak, akik nehezen viselik el a saját jelentéktelenségüket és fékevesztett hatalomvágy tombol bennük.

Schulz barátunk apja rendőr volt, tehát az értelmi képességei akár genetikailag is adottnak tekinthetők. Hősünk 19 évesen lépett be az SPD-be, miközben érettségi nélkül elhagyta a gimnáziumot lévén hogy néhány tantárgyból megbuktatták. Egy hosszú élet tapasztalatai mondatják velem, hogy a gimnáziumi bukásnak óriási, egy életre kiható hatása van. A zsenge ifjú ekkor szembesül először azzal a ténnyel, hogy hülyébb mint a többiek és sohasem fogja elfeledni azt a pillanatot, mikor a matektanár statáriális tárgyilagossággal kihirdette ezt az ítéletet. Örökké látni fogja a gúnyosan elhúzott szájakat, a többiek lesunyt fejét és a végső döbbenetet: hogy mondom ezt el otthon? Bizonyára ez a kép lebeg ma is lelki szemei előtt akkor, mikor az EU-parlament elnökeként éppen kihirdeti, hogyan is nézzen ki a jövő. Mintha hájjal kenegetnék mikor elképzeli, hogy a szemét matektanár és az annak idején gúnyosan vigyorgó osztálytársak most őt nézik a TV-ben. Persze lehet, hogy nem nézik, mert vele ellentétben nekik eszük is van.

A jó Martin, az események nyomasztó súlya alatt, inni kezdett, mint a kefekötő és közben roppant polgári módon egy könyvesboltot vezetett. Mindezen körülmények együttes hatására ’80-ban már az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, mint a migránst a metróban. Istenem! Micsoda lehetőséget szalasztottunk el! Valami sajnos életben tartotta. Lehet, hogy a hülyeségnek van valami vitalizáló hatása? Gondolom, akinek az agya nem vesz fel energiát, az mozgékonyabb. Nem kizárt.

Lassan, kis lépésekkel halad előre a politikai pályán, 1984-től a regényes Würselen város képviselőtestületének tagja, majd 1987-től ugyanennek a Würselennek polgármestere. Tökéletesen jó helyre kerül. Ez a Würselen egy harmincvalahány ezres kisváros Aachen mellett, pontosan olyan izgalmas szellemi és egyéb élettel, melyet hősünk is képes átlátni. Elalszol, ha megpróbálsz rágondolni.

Eközben szorgosan építi párt-karrierjét is, ’94-től EU-parlamenti képviselő lesz és a PES (Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége Európai Parlamenti Képviselőcsoportja) koordinátora, valamint az Emberi Jogi Albizottság tagja és mint ilyen, az elnyomottak jogainak előharcosa, mert a rongyos nadrágban érző szív dobog. Rejtő Jenővel szólva.

2012-ben aztán a csúcsra ér, az EU-parlament elnökévé választják, mindenki őszinte örömére. A feszítő hatalomvágy azonban nem csillapul.

A Spiegel című lapnak adott interjúban nehezményezi, hogy a kormányfők tárgyalásairól rendre kiküldik, mert ott a nagyok intézik a világ ügyeit. Rettentő érzés ez, újra feldereng a gimnáziumi jelenet, az okosabbak gúnyos tekintete, a matektanár szemének villanása, netán a Martinis üveg is. Úgy véli – szintén ebben az interjúban – hogy Európa vezetői, az állam és kormányfők, megbízhatatlan, széthúzó banda és a jövő egy módon teljesülhet be: „Csak egyetlen megoldás van: hatalomra kell jutnom. Minden hatalmat nekem!” Nyilatkozza és – őszintén szólva – halálfélelem lesz úrrá az emberen.

Az igazsághoz tartozik, hogy a jeles férfiú tett is valamit a karrierje érdekében. Megtanult egy nyelvet. Ez a nyelv pedig az európai balliberalizmus pidgin english-e. Furcsa nyelv ez, melyet tulajdonképpen a média hozott létre, alapvetően a 60-as, 70-es évek euró-marxizmusának tolvajnyelvéből. Eredete valahol a frankfurti iskola baloldali, kabbalista marxizmusának ködébe vész.

Abban különbözik az összes többi nyelvtől, hogy míg azok leírják, ez konstruálja a világot.

Fogalmai sajátosak és magyarázni tartalmat adni nekik csak más, szintén ebből a nyelvből származó fogalmak segítségével lehet. Óriási előnye – hősünk bőven él is ezzel – hogy bármikor lehet hosszú orációkat rögtönözni, melyeknek semmiféle tartalma és értelme nincs, viszont a sajtó élvezettel idézi őket. Ő ezt jól tudja trapézon és lovon is – hogy ismét Rejtőhöz forduljunk.

Ugyanezen Spigel interjú végén igazi emberi vonásokat is találunk azért az elnök jellemében. „Meg kellett tanulnom a szerénységet.” Állítja és tényleg, azt jól megtanulta. Eddig kicsit beképzelt voltam. De most már tökéletes vagyok – ahogyan mondani szokták.

Így áll hát elénk Európa egyik arca, megmutatván egy bukott gimnazista életútját az alkoholizmustól a hatalom csúcsáig. Csoda, hogy a mohamedánok nem tartanak tőlünk? Ha vannak igazi, nagyon hatásos érvek Európa fokozott egyesítése ellen, azoknak egyike biztosan Schulz maga.

Facebook Hozzászólások