Szoborsors

27

„Április négyről szóljon az ének,
Felszabadulva zengjen a nép!
Érctorkok harsogva zúgják a szélnek
Felszabadítónk hősi nevét!”

Felszabadulási induló

Olvasom, hogy régi kedvencem, Komáromy Gergő és tettestársa, egy kimondatatlan nevű Zsolt festékkel töltött lufikkal megdobálták a Szabadság téri szovjet emlékművet és ezen tettükért a rendőrség előállította őket. További hír, hogy akár 72 óráig őrizetbe is veszik a duót.

Nyilvánvalóan Gulyás Marci mártírkoszorúját irigyelték meg az elkövetők. Mert hát ugye Marcinak is hogy bejött. Három napig élvezte a rendőrség vendégszeretetét és utána az egész médiát végig tudta strichelni, főszereplője lett különböző tüntiknek és minden lány immár Marciba szerelmes – bár lehet esélytelenül –, és nem Komáromy Gergőbe, amint volt a migránsáradat idején, mikor az ő gitárjátékától volt hangos a libsi média és ájuldoztak tőle NGO-s lányok.

És hol van már a tavalyi kémény? Sic transit est gloria mundi – ahogyan a művelt szingaléz mondja.

Gergő barátunk ezért benevezett a Mártír II-be, de sportszakmai szempontból minden adottsága meg van hozzá, hogy felsőbb osztályba lépjen. Ezzel visszanyeri a haladó bölcsészlányok kegyeit, és ez rendben is van, hiszen – lássuk be – Gulyáshoz képest, aki leginkább egy albínó gilisztára emlékeztet, Gregory G. Ras egy valóságos amorózó. Kíváncsi vagyok bejön-e neki is, és ez esetben szemtanúi lehetünk a tömeges és kollektív haladó mártíromságnak.

Mondjuk én, személy szerint, nem vágyom megnézni ezt, mert ilyenkor a mi Gergőnk hajlamos dalra fakadni ez pedig pszichoszomatikus tüneteket okozhat. Egyébként, szerintem nem csak nekem, hanem mindenkinek, akinek füle van. De nem ez a lényeg.

„…habent sua fata libelli” A könyveknek sorsa van, írta Terentianus Maurus, a római stiliszta és neves grammatikus. Nos, úgy tűnik, nem csak a könyveknek van sorsa, hanem az emlékműveknek és a szobroknak is. Méghozzá nem is akármilyen sorsa.

A nevezetes emlékmű eltávolításának gondolata már a ’90-es években felmerült és onnantól kezdve szálka volt a jobbos hajlamú honfitársaink szemében. Először 2006-ban, a nagy felzúdulás során estek neki fizikailag is, méghozzá mindjárt vésővel. Ekkoriban a libsi média teljes mellszélességgel kiállt mellette, a rongálókat vandáloknak nevezte és emlékeztetett a szovjet hadsereg hősies erőfeszítéseire, melyekkel felszabadította hazánkat a fasizmus igája alól. Utaltak a kegyelet fontosságára és óva intettek mindenkit, hogy ikonoklaszta hajlamainak engedve, ujjat húzzon az oroszokkal.

Oroszország fontos kereskedelmi partnerünk – mondták – kár lenne provokálni.

És különben is. Mivel a hős szovjet csapatok a budapesti gettót is felszabadították, aki kritizálja az emlékművet az egyúttal antiszemita is. Nem mennék bele eme gondolatmenet logikai koherenciájának vizsgálatába, de ezt un. „érv”-ként használták. Akkoriban Putyint nem harapta meg még Gyurcsány haladó kutyája sem.

Ma már nyilván más lenne a helyzet és a derék eb Putyin leharapott, véres testrészeit ásná el a nevezetes szemlőhegyi ingatlan kertjében. Már amennyiben a blöki szolidárisan együtt tart a gazdival, a politika fordulatokkal teli ösvényein. Megváltozott ugyanis a világ. Igaz Putyin, nyilván KGB-s kiképzésének köszönhetően, nem próbálta meg Orbánbasi Nárcisz nevezetű kutyáját simogatni – ami kuvasz esetében valóban nem is célszerű – de ettől függetlenül már átkerült a sötét oldalra.

Ma ott tartunk, hogy a haladás hívei akarják lebontani az emlékművet.

Mert most éppen így alakult. Szó sincs már antiszemitizmusról, kegyeletsértésről, meg ilyenekről. Orbán szereti Putyint, Putyin szereti az emlékművet: jaj az emlékműnek. Amint, a mondás szerint, Angliának nincsenek barátai, csak érdekei, úgy a magyar haladónak sincsenek ellenségei, csak érdekei. Hogy ebben mekkora szerepet játszik az amerikai külpolitika agresszív változása és mekkorát Orbánbasi gyűlölete, azt döntse el mindenki maga.

A szabadság téri szovjet emlékmű sorsában – mint cseppben a tenger – tükröződik az egész elmúlt 26 év minden furcsa fordulata és keserű humora. Akinek nincs múltja, annak jövője sincs. Az emlékmű történetében is a feldolgozatlan múlt mutatja meg magát. Ki tudja mit hoz a múlt. Mindenki azt mond róla és tesz vele, amit csak akar, mindaddig amíg el nem döntjük: az ominózus április 4-e és ami utána következett, az felszabadulás, vagy megszállás volt.

A mélyben rejtőző, megválaszolatlan kérdések tulajdonsága, hogy zavaró módon újra és újra előkerülnek. Alapkérdés ez. Hitek és világnézetek épültek/épülnek rá.

Természetesen nem mindegy, hogy ki veszi elő a múltat. Ugyanis ha a jobboldal, akkor az múltba révedés és sérelmi politizálás, ellenben ha a haladók, akkor az őszinte szembenézés a magyarság bűneivel, melyek számosak.

Genetikai alapon bizonyára, ahogyan azt honi haladás egyik zászlóvivője meg találta állapítani.

Természetesen nem állítom, hogy a mi Gergőnek efféle múltba vezető szempontok indították a festékes lufi hajigálására. Az ő történelmi horizontja valószínűleg nem túl tágas, szerintem a tegnapi napra sem nagyon emlékszik. Ő csupán ismét a színpadra szeretne állni és énekes-komikusként lejátszani onnan Marcit. Nagy szellemek ha találkoznak. Izgatottan várom az eredményt.

Facebook Hozzászólások