A globális problémákról

42

„Ők nem hazudnak – amint tévesen hirdetik –, csak az igazság egy részét hangsúlyozzák.”

Kosztolányi Dezső

A tőkés társadalmi rend kicsinálja az emberiséget” – ezzel a bombasztikus címmel jelent meg egy antikapitalista vádirat a sorosista propagandamédia, a „Mérce” című kiadvány pixelein, egy bizonyos Kiss Soma Ábrahám nevezetű ember tollából. Nem ez az első eset, hogy jeles kiadvány ilyen, görögdinnye szerű – kívül zöld, belül vörös – irományt követ el. Közös tanulságukat a fenti cím tulajdonképpen össze is foglalja, tehát a „Mérce” szerint az emberiséget fenyegető környezeti katasztrófa a kapitalizmus egyenes következménye, a vérszívó tőkések miatt fogunk kihalni, és mivel bűnösen éltünk, a kutya sem ugat majd utánunk. (Az is kihal ugyanis)

Hogy a globális felmelegedés milyen apokaliptikus következményekkel fog járni, azt nem tudom, és gyanítom, a nálam sokkal tudósabb elmék is pusztán találgatnak e tárgyban. Van azonban néhány dolog, melyeket megbeszélhetnénk alább.

Itt van rögtön az okok kérdése. Ki vagy mi okozza a Föld vesztét?

Kétféle véleményt látunk, az egyik szerint a felmelegedés és lehűlés a bolygó ciklikus folyamatainak része, olyan okok miatt, melyek felett semmiféle hatalommal nem rendelkezünk. Az emberi tevékenységnek nincs, vagy nagyon kevés befolyása van ezekre. Bizonyítékként a múltban lezajlott folyamatokat emlegetik, melyek hasonló változásokat eredményeztek, messze az ember megjelenése előtt, ami azt bizonyítja, hogy semmi közünk a dologhoz. A másik vélemény szerint viszont mi tehetünk az egészről. Szén-dioxidot és más üvegházhatású gázokat bocsátunk a légkörbe, megmérgezzük a vizeket, kiirtjuk az őserdőket – egyszóval mindent tönkreteszünk.

Azzal, hogy rossz hatással vagyunk a környezetünkre nem lehet vitatkozni. Elég csak körülnézni. Az azonban, hogy a tőkés társadalmi rend  tenné mindezt, eléggé meredek állításnak tűnik. Elég csak arra gondolni, hogy szerte Kelet-Európában és Ázsiában a legcsúfabb környezeti károkat a létező szocializmusban okozták, pontosan azért, mert az eltérő érdekek és vélemények egy diktatórikus rendszerben nem kaphattak teret.

A szovjet tervgazdálkodás remek ötlete alapján az Aral tót becserélték a sivatagi gyapot- és rizstermesztésre.

A környezetrombolás okai között nagy szerepet játszott a technológiai fejlődésbe vetett hit, a természet legyőzésének gondolata is, mely nem számolt a következményekkel. Rachel Carson emblematikus könyvének a Silent Spring-nek 1962-es megjelenéséig a tudomány sem foglalkozott a technológiai haladás környezeti hatásaival. Mondhatnók, az ipar, a mezőgazdaság művelői nem is tudtak, tudhattak arról, hogy mennyire veszélyes amit művelnek.

A hatvanas hetvenes évek óta azonban nagyot változott az atlanti világ és – ahogyan lenni szokott – átesett a ló túlsó oldalára.

Korunk a globális moralitás, vagy morális globalitás kora, mikor a gondok megoldásának legfőbb eljárása, hogy szégyenérzetet és lelkiismeret-furdalást keltsenek bennünk. Mert mindenről mi tehetünk, hiszen – kimondva, kimondatlanul – mi vagyunk a tőkés társadalmi rend is, a harmadik világ és a bolygó megrontói.

A „gyönyörű” Gangesz, amibe temetnek, szemetelnek és ürítenek.

Miután az egész glóbuszra ható folyamatokkal alig vagyunk tisztában, mindenki kiélheti ezekkel kapcsolatban a saját monomániáit. Akik annyira zöldek, hogy már vörösek a kapitalizmust hibáztatják, a vegetáriánusok a húsevőket, a feministák a férfiakat, a buzik a heterókat.

A lényeg: mindig valaki más hibás, mi nem, és olyan dolgokért is hibás, amikhez egyébként semmi köze.

Pesten például köztéri kiállítás hívja fel a figyelmet, hogy a műanyag palackok ölik a delfineket az Indiai-óceánban. Mármost ha én – nagyon helytelenül – valami műanyagot dobok egy folyóvízbe, akkor az, áramlástani okokból, nemsokára kiköt valami folyóparton. De ha véletlenül mégis eljut a Fekete-tengerbe, még akkor is a Boszporusz, Gibraltár, és a Jóreménység-fok érintésével nagy út áll előtte, hogy kárt tegyen az Indiai-óceán delfinjeiben. Amint ha én megtakarítok egy liter vizet, attól egy cseppel sem lesz több mondjuk Fokvárosban. Az Indiai-óceán delfinjeiért, vagy a fokvárosi vízellátásért azoknak kell aggódni – és tenni ellene –, akik ott élnek. Nekünk elég a magunk baja.

A probléma az, hogy nem a kapitalizmus vagy a tehenek szellentése a gond, hanem a népesség féktelen növekedése.

A mai trendek között nevetségesek azok az ötletek is, hogy a harmadik világ gazdaságát kéne fejleszteni. Könnyű belátni, hogy ahol a lakosság tíz százalékkal növekedik évente, ott ennél sokkal nagyobb termelésnövekedést kéne elérni, hogy jobban éljenek. Ez pedig lehetetlen. Több okból is. A legfontosabbként álljon itt példaképpen a fehér farmerek esete Afrikában. Lehet beruházni, termelni egészen addig, amíg nem jön valami kóbor néger diktátor, aki megajándékozza az ő népét a fehérek tulajdonával és azután kő-kövön nem marad. Ha pedig meg akarják védeni a tulajdonukat, akkor gyarmatosítók, rasszisták, kizsákmányolók és elnyomók. Gyárat építeni és utána az Idegenlégióval védeni azt nem tűnik kivitelezhetőnek, gazdaságosnak meg semmiképpen. A kínaiak például irdatlan befektetéseket tettek Afrikában, kíváncsian várom, mire jut majd a kínai hadsereg a gyarmati felszabadítás néger gerillái ellen.  

A népességnövekedés extenzív korszaka nagyjából a 19. században véget ért. Nincsenek „üres” kontinensek, ahol csak az őslakosságot kell kiirtani és máris elhelyezhetjük a felesleget. Legfeljebb a sarkvidék, de oda nem hiszem, hogy szívesen költöznénk. A demográfiai robbanást kívülről nem lehet megállítani, mert az erkölcsi aggályokba ütközik, valamint mindenképpen erőszakba torkollik. Persze a belső megoldások is erőszakot szülnek, de az más.

Nincs recept.

Mindaddig, amíg ez így folyik, a környezet, a bolygó megóvásának szándéka nevetséges konferenciákba, egyezményekbe és liberális jóemberkedésbe fullad, mert nem lehetséges végtelen növekedés egy véges glóbuszon. Veszélyes világot hagyunk az utódainkra.

Facebook hozzászólások