A jászol

70
  •  
  •  
  •  

Abban az évben rosszul indult a karácsony. Aki állatokat tart, tudja, hogy ők bizony közömbösek az ünnepek iránt. Pontosan ugyanúgy kell ellátni őket, mint bármely más napokon. Velük ellentétben a gazdáik, az emberek szeretnek ünnepelni, tehát karácsony alkalmával, aki tehette, szabadságot vett ki, aki nem, az beteget jelentett, így aztán a napi munkákat is nehezen lehetett elvégezni, éjszakára pedig végképp senki sem maradt. Ellések voltak kiírva azokra a napokra is és sajnos a tehenek szeretnek éjszaka elleni; valakinek maradnia kellett hát éjszaka is.

L. nem érezte túl igazságtalannak a dolgot, hogy végül önmagára osztotta a karácsony éjszakai műszakokat. Beosztottjai mind családosak voltak, gyerekekkel, háztartással, ő viszont a huszonegy-két évével még boldog legényember volt. Illetve annyira boldog most éppen nem volt, mert pár napja megkapta a kedvese levelét, amiben közölte vele, hogy ő bizony nem hajlandó a pusztában karácsonyozni és marad a nagyvárosban. Régen parázsló ellentét tüze lobbant fel így, a tanya és a város ellentéte, illetve az, hogy ki hol és miért nem tudja elképzelni az életét.

Ráadásul mintha az időjárás sem akarta volna az ünnepet. Hidegnek hideg volt, de azokban az években szokatlan módon nem hullott hó, sőt, vagy másfél hónapja eső sem esett. A fagyott homok így nem tudott összeállni, és az épületek között kavargó csípős szél homokördögöket kavart és kergetett. Csak a varjak élték szokott életüket: hatalmas, fekete csapatokba kárálva keringtek a szürke égben és néha nagy élvezettel megkergettek egy-egy arra tévedő ölyvet. A néhány kétségbeesetten kapaszkodó akác száraz termései pedig az éjszakai csöndben úgy zörögtek, mintha egy csontkamra kísértetei kelnének életre. A legrosszabb téli arcát mutatta a puszta, hideg és rosszkedvű volt az egész világ.

A telepre akkor vezették be a villanyt, a transzformátort és az oszlopokat már felállították, de aztán pár nappal előbb elmentek a szerelők és kiderült: csak szilveszter után kötik be a hálózatot, pedig a tsz-elnök még a pártbizottságbéli cimboráit is felhívta az ügyben – mindhiába. Maradtak tehát a petróleumlámpák, melyek alig tudták megvilágítani a korai sötétséget. Egy ember, egy lámpa; mintha szentjánosbogarak keringtek volna az istállók körül. A nyitott istállóajtókon vastag pára gomolygott és savanykás tehénszag ömlött ki, jelezve, itt élőlények vannak, bármilyen legyen is a természet hangulata.

Hogy mégis legyen valami ünnepi díszítés, L. karácsonyi installációt készített szobájában. Mivel fenyő se közel, se távol nem volt, a tűlevelűekre leginkább hasonlító, nyomorúságos borókabokorról vágott egy ágat, azt belehelyezte egy befőttesüvegbe, mellé gyertyát állított és körbeszórta betonkeménységű szaloncukorral. Eléggé lehangoló látványt nyújtott, különösen az előző napi vacsora maradványaival együtt. Ezért a befőttesüveget gondosan betekerte a tavalyi farsangról maradt kék krepp-papírral, az ételmaradékot pedig kidobta. Így sem nézett ki sokkal jobban, de azért mégis.

Az esti fejés úgy-ahogy lezajlott, a férfiak már ünnepi hangulatúra itták magukat, az asszonyok meg siettek haza, a kalácsok és az ünnepi étkek várták őket, na meg a gyerekek, akikből sok volt akkoriban még a tanyákon. Aztán lassanként mindenki elszállingózott, elment a tejeskocsi is ünnepi dudálás közepette, és minden elcsendesedett. Karácsony éjszakájára hárman maradtak hát a nagy semmi közepén. L., a kutyája és a nappali őr a hosszú, volt cselédsor túlsó végén. A kutya – egy öt éves, Ralf névre hallgató foltos dog – láthatóan a kályha előtt fekve akarta tölteni az ünnepeket, hiszen amúgy sem mehetett be az istállókba, mert a tehenek féltek tőle, és Samu, a szaporulatért felelős bika ideges volt a jelenlététől, ami nem tréfadolog, lévén Samu közel egy tonna izommal rendelkezett, és ha elborul az agya, tán még az istállót is lebontja.

A nappali őr egy érdekes figura volt. Így visszaemlékezve aligha látta valaki enni, inni annál inkább. Délutánra már nagyon részeg szokott lenni, és mielőtt elájult volna, még énekelt is. Ő volt az éjszakai elléseknél a segítség. Ehhez azonban valami alkoholtartalmú italt kellett kilátásba helyezni számára, mert – mint önérzetesen kijelentette – „Főnök, ez nem az én reszortom!” Azt, hogy pontosan mi a „reszortja”, tán maga sem tudta pontosan, csinálta, amit mondtak neki, úgy, ahogyan tellett tőle.

L. az előző éjszakát is egy elléssel bajlódva töltötte, de kötelességtudóan úgy tíz óra körül kiment körbejárni, hogy minden rendben van-e. Az elletőben keserűen konstatálta, hogy már látszik a magzatburok és ebből bizony borjú lesz. Elment felébreszteni a segítséget, hoztak még lámpát és nekiálltak. Az ellés viszonylag problémamentes volt, nem nagyon kellett segíteni, így a félrészeg segítség le is ült egy halom szalmára és hátát a falnak vetve édesdeden elaludt. Később kiderült, hogy amit szalmának nézett, az a felhalmozott trágya volt, de ez sem akkor, sem később nem zavarta, és higiéniai állapotában sem okozott jelentős változást. Az esemény néhány óra alatt, szépen, szabályosan lezajlott és megszületett egy csinos, vöröstarka bikaborjú.

Kitisztította a száját és az orrát a magzatmáztól, aztán a borjút az anyja elé tette, hogy az lenyalhassa róla a magzatburok maradványait. Ezt L. már maga is félálomban végezte el, aztán beült a jászolba, valódi szalmára, melyet gondosan megvizsgált előtte, hogy megvárja, amíg a borjú feláll és életében először táplálkozik. Ez nagyon fontos, mert ha nem jut idejében anyatejhez, akkor a lenyelt magzatvízből keletkezett bélszurok összetapasztja az emésztőrendszert és elpusztulhat. A szopáshoz pedig lehet, hogy segíteni kell neki felállni, mert bár az anyja is segíteni akar, de többnyire csak fellöki a nagy, busa fejével.

Arra ébredt, hogy valami forró szél fúj a fülébe. Körülnézett és látta, hogy bizony elaludt ott a jászolban és a tehén szagolgatta kíváncsian. A borjú már megszáradt, állt gacsos, reszkető lábain és minden erejét beleadva döfködte orrával az anyja tőgyét, mintha az élete múlna rajta. A segítség is eltűnt, kikelt a trágyából és visszavonult. L. kimászott a jászolból és önkéntelenül elmosolyodva mondta a borjúnak:

Én aludtam a jászolban, de te születtél, most melyikünk a Megváltó?

Kilépett az istállóból, nagy csend és sötétség fogadta. A szél elállt, a lámpa sárga fényében nagy, lassú pelyhekben táncolva hullott a hó.

  •  
  •  
  •