A kaméleon dala

„Az egyéniségem, azt hiszem, nagyon fejlődik, ámbár nem szűnök meg gondosan stilizált kaméleon lenni.” 

Szerb Antal: Naplójegyzetek

Furcsa állat a kaméleon. Tudjuk róla, hogy képes a környezet színét és mintázatát felvenni, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy ne vegyék észre. Ez a tulajdonság egyként alkalmazható a védekezésre és a támadásra is. Ha az ellenség nem látja, nem is eszi meg, és ha zsákmány nem látja, akkor ő eszi meg azt, mert ne feledjük, minden érdekessége, különlegessége és cukisága mellett a kaméleon kegyetlen ragadozó. 

Úgy vélem a környezethez idomulás, a láthatatlanság valami önkéntelen ösztön eredménye. Nem a kaméleon dönt arról, hogy milyen színű legyen, hanem valami ősi, belső instancia, ha akarja az állat, ha nem. Óriási probléma lehet ez valamely erős egyéniségű hüllő számára, hiszen ő – lévén erős egyéniség – éppen hogy fel szeretne tűnni. Azt akarja, hogy lássák, hogy észrevegyék és tudják: ő itt van közöttünk. Ehhez képest csak elbeszélésekből tudhatjuk, hogy itt van, hiszen nem látjuk.

Véleményem szerint az ilyen kaméleonoknak igen nehéz sorsa van és életük frusztrációkban telik. 

Arról a még súlyosabb helyzetről nem is beszélve, mikor olyan kaméleonnal állunk szembe, aki pontosan abból akar megélni, hogy feltűnik, nevezhetjük ezért közkaméleonnak is. A közkaméleon azzal keresi meg a mindennapi tücsökre valót, hogy folyamatosan látszik, vagy legalábbis szeretne, csak hát kaméleon szegény. Ilyenkor a frusztrált kaméleon dühöngeni kezd. Kirúgja a terrárium oldalát, becsületsértéseket vág a gazdája fejéhez, ám ettől viszont roppant idegesítővé válik.

Ez az érdekes állat és az ő lehetséges dilemmái, onnan jutottak eszembe, hogy olvastam a momentumos Cseh Katalin írását, melyben kórházi élményeit, benyomásait osztja meg a nagyérdeművel. Hősnőnk önkéntesként kórházi munkát vállalt, lévén, a szakmája orvos. Hogy aztán miért vállalta ezt a munkát, a feltűnés kedvéért, vagy valódi lelkiismereti késztetésből, azt nem tudom. A fentebb idézett Szerb Antal azt is írja, ugyanebben a naplóban, hogy: „… az intelligens modern embernek kell magát stilizálni, kell egy kicsit pózolnia, mert ha olyannak mutatja magát, mint amilyen, akkor semmilyen.” Mindenesetre a feladat láthatóan tetszik neki. Elragadtatással ír a kórházról, a szervezettségről, a feltételekről és – mindenek előtt – az aktuális kollégáiról, mint írja: „… a magyar egészségügyi szakemberek elképesztően hősiesen dolgoznak, és megtesznek minden tőlük telhetőt azért, hogy a legjobb kezekben legyen az, aki kórházba kerül!” 

És mindez a véres orbáni diktatúra porig rombolt egészségügyének kellős közepén. Milyen más ez a hang, mint amit megszoktunk tőle! Sőt, még az íráshoz mellékelt fotóról is egy kedves, szerethető  fiatal nő néz vissza, olyan, akivel szívesen találkoznánk bármelyik kórházban, mikor bajban vagyunk.

Vajon mi lehet az oka?

Nos, a megfejtést a kaméleon-létben kell keresnünk. Kivételesen nagy lelkierő és roppant stabil értékekkel rendelkezőnek kell lennünk, ha ki akarjuk vonni magunkat a környezetünk hatásai alól, hiszen – mint a kaméleon – ösztönösen alkalmazkodunk a minket körülvevőkhöz, és ezt különösen felerősíti a közös célért folytatott munka. Hogy tetteink a megfelelő eredményt hozzák, együtt kell dolgoznunk, és ebben nem lehet az állandó oppozíciót keresni, különállásunkat hangoztatni. 

Kaméleonokká válunk hát, többnyire anélkül, hogy ezt felfognánk, tudatosítanánk magunkban. 

Nincs ezzel másként Cseh doktornő sem. Új környezet azonban igencsak eltér az eddigitől, így aztán az ő viselkedése is jócskán eltér attól. Ott, az amúgy is tökéletesen fölösleges és ostoba EU parlamentben, a Renew Europe (Megújuló Európa) frakcióban különös és normálisnak semmiképpen sem nevezhető körülmények állnak fönn. A közeg hangadói egytől egyig nyilvánvalóan súlyos pszichiátriai esetek, és a szabályok szerint a leghangosabbak, a hangadók a leghülyébbek. Abban a közegben nyilvánvaló, hogy az elismerés egyenesen arányos a viselkedés és a vélemény aberráltságnak mértékével. Az egészet, amint a belpesti libsi értelmiségi közeget is, belengi valamiféle pállott belterjesség, az új gondolatok teljes hiánya és klikk-szellem. 

A kaméleon ott természetesen ahhoz alkalmazkodik, nem is tehet mást, hisz ilyen a természete. Mondhatnók rossz társaságba keveredett, csakhogy ez önmagában nem elég. Az is kell hozzá, hogy ebben a rossz társaságban ő jól érezze magát, és ez – láthatóan – így is van. 

Úgy tűnik, csak sajnálni lehet, hogy hősnőnk így járt.

A látottak alapján, ha kissé szerencsésebben alakul sorsa, hasznos és kedves tagja lehetne a közösségnek. És – gondolom – akár boldogabb is. A hasznosság tudata, a segítség közvetlensége és az érte kapott hála ugyanis nagyon jól esik a léleknek és jó hatással van közérzetre is. Alighanem rossz lehet az állandó felfokozott, hisztériás ellenkezés állapota. Ám – úgy vélem – nem nagyon van menekülés, ez a közeg visszahúzza azt, aki ki akar törni. Pontosan olyan ez, mint valami szekta, amelyik nem engedi el, aki egyszer tagja volt. Kíváncsi vagyok rá, vajon mit fog kapni az övéitől ezért az írásért, hiszen számukra – akik soha meg sem próbáltak baj esetén segíteni – nyilvánvaló hogy ez árulás. 

Mindegy. Ő legalább megpróbálta, és ha vissza is tér majd a szellemi akolba, akkor is ennyivel különb marad a többieknél. Úgy látszik, a kaméleonok sem egyformák.