A láncon tartott kutyákról

8

A görög mitológia szerint a kíváncsi Aktaión megleste a szűz istennőt, Artemiszt fürdés közben, ezért az istennő azon nyomban szarvassá változtatta és kutyáit pedig veszettséggel sújtotta, hogy ne ismerjék fel. A kutyák szét is tépték, ám utána keserves csaholással keresni kezdték gazdájukat. Gazdájuk keresése során elvetődtek a kentaur Kheirón barlangjához – ő az, aki Aktaiónt vadászni tanította – ő pedig elkészítette számukra szeretett gazdájuk képmását, hogy enyhítse szenvedésüket.

Onnan jutott ez eszembe, hogy nem csak a bölcs Kheirón, hanem az állatvédők is enyhíteni akarták a kutyák szenvedéseit, és ezért a tartásukról is új törvény lép életbe január 1. után. Eszerint semmilyen körülmények között nem lehet szerencsétlen ebeket láncon tartani. Magam hosszú időn keresztül tenyésztettem és tartottam kutyákat, ezért mélyen egyetértek a rendelkezés szellemével. Sohasem adtam el kutyát olyannak, aki láncon akarta tartani azt. Az általános örömöt azonban néhány kétséges pont megkeseríti kissé.

Megjegyezném, hogy a FIDESZ-nek volt már kalandja a kutyákkal, emlékezzünk csak az ún. „harci kutya” törvényre. Akkor is mindenki mondta, hogy a dolog csak látszólag egyértelmű, sok buktató és kétes dolog lehet, de senkit sem érdekelt. A roppant sikeres törvény keretében, 5 év alatt összesen 4, azaz négy, harci kutyát sikerült találni az országban. A kutya szőrös és ugat, megejtően egyszerűnek tűnik, ám minden egyedi kutya különböző és beleszőve sorsukat a szokások, érdekek, életstratégiák bonyolult hálójába ugyancsak bonyolult jelenséggé képesek válni, melyhez illő alázattal és óvatossággal kellene közelíteni, még a lázas törvénykezés állapotában is.

De felhívnám a széplelkű urbánus törvényhozók szíves figyelmét, hogy kutyákat nem csak a városokban és nem kizárólag terápiás céllal tartanak emberek.

Továbbá, a csivaván és a pekingi palotakutyán túl is van élet. A magyar falvakban évszázadok óta egészséges lelkületű emberek élnek, legalábbis abban a tekintetben, hogy pszichológusra és házikedvencre nemigen volt szükségük lelki egyensúlyuk fenntartására. Kutyát azért tartottak, hogy őrizze a házat, amint macskát meg azért, hogy egeret fogjon.

A falusi kerítések – a magyar mentalitás kifejeződéseként – határkijelölő funkcióval bírtak, ezért és anyagi megfontolásokból is, alacsonyra építették őket. Ha valaki hívatlanul áthatolt rajta a kutya riadóztatott és a nem kívánt vendéget a házigazda fogadta lapáttal. További szempont volt a kerítésmagasság meghatározásánál, hogy megkönnyítsék a társadalmi élet kvintesszenciájának számító kerítés fölötti pletykálkodást. Kétméteres kőfalon keresztül ordítva megbeszélni a harmadik szomszédasszony kicsapongó természetét nem kellően szórakoztató ugyanis.

Kutyára tehát szükség volt/van azonban a kutyák jelentős része viszont disszociatív zavarral küzd a házőrzési feladata tekintetében és hajlamos elhanyagolni azt, különösen mikor tudomására jut, hogy a falu túlsó végén tüzel valamelyik szuka. Az alacsony kerítést pedig úgy ugrották át, ahogy akarták.

Ezért hát megkötötték őket.

A normálisak un. „sürgönyre” – mifelénk így hívták – kötötték. Ez egy hosszú drót volt, amihez egy csúszókarika és lánc segítségével illesztették a kutyát, aki így – igaz meghatározott pályán – szaladgálhatott az egész udvaron. Ez azért is jó volt, mert a behatolót – mielőtt a gazda lapátjával találkozott volna – még a kutya is megharapta. Ennek az ideális kollaborációnak vet véget a törvény. Kutyát, ezen túl, már csak a falukép radikális átalakítása révén lehet tartani, ami részben megváltoztatja a falvak évszázados kinézetét, részben pedig sokba kerül.

Tanyasi körülmények között a dolog még mélyebb, már-már szakrális tartalommal bírt. Az esti takarodó úgy történik, hogy gazda sötétedés után kimegy az udvarra, vizel, köp és elengedi a kutyát, majd bemegy a házba és kidobja a macskát. Fájront. Ezzel a cselekvéssorral, mintegy metakommunikatíve, jelzi, nem kíván látogatókat fogadni a továbbiakban. Az új rendelettel ez a szép, ősi szertartás is veszendőbe megy, mert vagy nem lesz kutya, vagy nem lesz megkötve, ezért nem hogy elengedni nem lehet, hanem meg sem találja majd a gazda, csak lelőve a szántóföldön, mert a vadásznak meg az a dolga, hogy az egészségügyi sétáját végző ebet ledurrantsa.

A harmadik lehetőség, hogy kétméteres kőfallal veszi körül a haciendát, ami jóval többe kerül, mint amennyit tanya ér, még úgy is, ha a bennlakókat testületileg eladják rabszolgának, valamint tájidegen építészeti konstrukciónak hat.

Miközben e sorokat írom, rádöbbentem az intézkedés valódi, bár rejtett, céljára. Gondoljunk csak bele a tavaszi-nyári képsorokba az ásotthalmi tanyavilágban. Ha a gazdák nem köthetik meg a kutyákat, micsoda jelenetekre került volna ott sor. Az arabok utálják a kutyákat – ellentétben a kínaiakkal, akik meg szeretik – ezért feltehetően bánni sem tudnak velük. A tevével félkézzel elbánnak és a macedón határőrök sem jelentenek problémát, de a kutya, az más dolog.

A szabadon kószáló kutyák migránsok tömegeit kergették volna szerte-szét a határban.

A betyársereg hozzájuk képest a Migration Aid leányvállalata. A világsajtót pedig bejárták volna a szír kisgyerekeket marcangoló szittya kutyák (kuvasz, komondor) képei. Nyilvánvaló, hogy az járt a gonosz Orbánbasi fejében, hogy most, mikor csökkenteni kell a rendőrök létszámát a határokon, az elengedett kutyákkal óvja azt. Az ásotthalmi ebek így válnak mostantól a nemzet házőrzőivé. A rendelet hatálya csak azért lett érvényes az egész országra, hogy eme gaz hátsó szándékot leplezze.