A mizantrópok kora

137
 

 

 

„Sötét a kedvem s méregtől beteg,
Látván, mint élnek itt s mily emberek.”

Moliére: A mizantróp

Úgy 350 évvel ezelőtt írta Molière a darabot, melyből a fenti idézet származik. A mizantróp, az embergyűlölő Alceste figurája, ma mintha a követendő példaképpé válna sokak számára.

Határozottan divatba jött az ember – a teremtés koronája – megvetése, mert, mint mondják, tönkreteszi a bolygót, halomra gyilkolja a biodiverzitást, szén-dioxidot bocsájt ki és léte más eredendő bűnöktől is terhes. Pusztulnia kell hát, hogy a Föld fellélegezhessen és eljöjjön a Kánaán.

Kár, hogy nem lesz senki, aki elmesélje.

Egyre több és egyre extrémebb hír kerül a szemem elé, olyan emberekről, akik mélyen megvetik, mi több kihalásra méltónak ítélik az emberiséget. A pusztulás hírnökei és/vagy megvilágosodottai – a kényelmes kor ízlése szerint – nem a sivatagokban, piactereken, rongyokba öltözve és éhezve hirdetik a kívánatos kipusztulást, mint a próféták anno, hanem az egyetemek kényelmes katedráin és a fotelből élvezhető médiában. Szó sincs semmiféle prófétai sorsról, nem vetik kútba őket, mint Jeremiást, éppen ellenkezőleg, mindenhová meghívják őket, és a közönség állva tapsolja előadásaikat a kívánatos pusztulásról. Ügyesen élnek a technológia áldásaival, melyeket amúgy a pusztulás okainak tartanak és mélyen megvetnek. Elméletileg legalábbis. 

A legutóbbi hír, erről az embergyűlölő szubkultúráról, egy bizonyos Patricia MacCormack nézeteinek bemutatása volt. A nevezett hölgy Angliában él és kontinentális filozófiát tanít. Túl ezen, híve és hirdetője az „ateista okkultizmusnak” – bármi legyen is az. Nagy sikert aratott a „Démoni nyálkahártya” című előadásával, melyet boszorkánynak öltözve tartott. Az előadása egyébként különböző posztmodern filozófusok munkái nyomán, „…. feltárja a vulva, a nyálkahártya és a démoni egyesülésének szerepét a káosz varázslatában.” (Anatómiában járatlanok számára: a vulva a külső női nemi szerv) Megjegyzem, valamilyen, csak általuk ismert oknál fogva, a magára valamit is adó ultrafeminista nem tudja művét teljesnek, ha nem tesz említést a női nemi szervekről. Pedig a saját nemi szerveinkkel való túlzott foglalatoskodás veszélyes utakra viszi a pácienst.

Lásd például Gréczi Zsolt tanulságos történetét.  

A hölgy – láthatóan és nyilvánvalóan – dühöngő elmebeteg, de ez, az amúgy is agyalágyult korunkban, nem bír már különösebb hírértékkel. Elmebaját könyvben is megörökítette, melynek az „Ahuman Manifesto” címet adta. (Az „ahuman” szó az ő innovációja, és valami embernélküliséget ért alatta.) A legfontosabb követelése, hogy az emberek azonnal hagyjanak fel a szaporodással, mert ezzel némileg orvosolhatják a bioszférában okozott károkat. 

Zárójel. Ilja Ehrenburg egyetlen jó könyvében, a Julo Jurenitoban van egy jelenet, mikor a nagy októberi szocialista során, ´17-ben, a főhőst, Julio Jurenitót Kinyesma városában kulturális népbiztosnak nevezik ki, mint mostanában Budapesten Gy Németh Erzsébetet. E minőségében első intézkedése, hogy „Kinyesma város lakosai, további intézkedésig, megtermékenyítést nem eszközölhetnek.” Nincs új a nap alatt. Zárójel bezárva.

Arról, hogy az ember egy kártékony és nem kívánatos lény, egy másik érdekes elmélkedés is megjelent a minap, egy honfitársunk tollából. Horváth Balázs, a Széchenyi Egyetem környezetkutatója, egy hosszú könyvet írt a tárgyban, „ A beteg bolygó” címmel. Könyvében az emberiséget – mely nem más, mint egy, önmaga jelentőségét túlértékelő majomfaj – ugyancsak kártékonynak és veszélyesnek nevezi.

Egyébként, ez a „majomfaj” dolog nyilván a reggeli tükörbenézés során alakulhatott ki a szerzőben. 

Mindkettőjük és az egész „poszthumanista” elmebaj közös vonása, hogy az oly divatos „morál”, vagy „erkölcs” fogalmát olyasmire akarják kiterjeszteni, amire lehetetlen. Az emberen kívüli világban ugyanis nem értelmezhetőek eme fogalmak. Nincsenek morális relációk az emberen kívül. Amint az Nietzsche híres példázatából, a sas és a bárány metaforájából is láthatjuk. A sas nem tud nem-sas lenni, hiába ítéli el ezért vacsorája, a bárány. Nincs közöttük etikai reláció, és nem is lehet, mert a sas elpusztul, ha nem eszi meg a bárányt. 

Azt mondják, azzal, hogy élünk, „rosszat” teszünk Földnek, a biodiverzitásnak és a nem tudom, még minek. Ezért, mikor mi nem vagyunk, nem is ártunk, és akkor az az állapot „jó”. Hagyjunk fel tehát a szaporodással, a szén-dioxid kibocsájtással; a legjobb lenne, ha nem lennénk. Csakhogy egy ilyen poszthumán világban, vajon ki állapítaná meg, hogy az „jó”. A bárány ugye, mint láttuk, semmiképpen sem, hiszen neki ott van a sas, és a sas sem, mert neki meg soha sincs elég bárány, így aztán időnként éhen hal. 

A jóról és rosszról való tudás az ember sajátja.

A Szentírás szerint, mikor az ember evett a tudás fájáról, azt mondta az Úr: „Íme, az ember olyan lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz.” Bármi furcsa is, de a bűnbeesés előtt az ember csak egy volt a Paradicsomot benépesítő állatok közül, amint azt Hegel oly találóan megállapította. Az etika, melyet aztán az állati s növényi „jogok” hagymázos látomása kísér, kizárólag az emberre vonatkozhat. 

A környezet, a bolygó védelme kizárólag tudatos, önvédelmi tevékenység, a faj fennmaradást célozza a megfelelő környezet biztosításával.

Etikai vonatkozása egyedül más emberek – az utódaink – túlélése vonatkozásában lehet.

Nem mintha ez nem lenne nagyon fontos. Csakhogy, ha és amennyiben, ki akarunk halni a szaporodás elmulasztásával, amint Patricia azt javasolja, akkor bizony számunkra semmi értelme sincs a biodiverzitásnak, és a különböző biológiai jelenségekre hagyott Föld immár nem jelent számunkra semmit. 

A libsizmus „gondolkodói” addig facsarták a morált, hogy abból mára a halál kultúrája fakad és teljesen értelmezhetetlenné válik.

Az emberiség túlszaporodását pontosan az annyit hangoztatott erkölcs okán nem tudjuk kezelni. Ha az erkölcs és a morál nem állná utunkat, könnyen arra a következtetésre juthatnánk, hogy nem a szaporodást kéne megállítani, hanem a „fölösleget” egyszerűen ki kéne irtani, hiszen az „jó” lenne a delfinek, a pitypalattyok és a koalák számára. A „fölösleg” pedig, értelemszerűen, mindig a másik, ő az akinek nem kéne szaporodni, bezzeg nekem annál inkább. 

Abba egyébként, hogy Patricia abbahagyja, vagy el sem kezdi szaporodást, én semmi kivetnivalót nem találok. Sőt! Gyerekének minden bizonnyal szörnyű sorsa lenne. Csak nekünk ne adjon tanácsokat.