A múmia visszaszól

48
 

 

 

„A hazug embert hamarabb utolérik mint a sánta kutyát”

Közmondás

Nem tehetek róla, de engem Lendvai Ildikó mindig egy múmiára emlékeztet. Aki már mindent elárult, mindent és az ellenkezőjét is letagadta, és most itt áll – ami egy múmiától igen szép teljesítmény – és gátlástalanul osztja az észt. Még Stumpfnak is feltűnik, hogy maga a „vitairat” meglehetősen nyamvadt, így aztán inkább a pályájáról kérdezi, ahogyan mondja: „… Lendvai életútja jóval izgalmasabb, tapasztalata pedig az egyik legnagyobb a hazai politikában … ” Hát akár így is össze lehet foglalni a múltat. Csak ez egy kissé megszépítő jellegű. 

Lényeges, amit Gyurcsányról mond, mert – talán a lényeg pont ez – hiszen mindenáron mosdatni akarja. Van is rajta mit, mert bárhogy szépíti is, az bizony lesújtó. Mindenáron kisebbíteni szeretné a saját szerepét az ügyben. Mert hát bizony elhangzott a mondat: „Kell még valamit mondanom, Ildikó?”, aztán jön a magyarázat: „Úgy láttam: ha eleresztjük a miniszterelnököt, a reformokra sem lesz semmi esély”. Persze. Utána következett a nagy gyurcsányi ámokfutás. Nem volt nap, hogy ne jelentett volna be valami nagyszerűt, valami emelkedettet. Már nem is emlékszem rá, hogy miket, de mindegyik roppant fennkölt volt, miközben üres iratrendezőkkel szaladgált és hazudozott mindenfélét, ami kifért a száján. 

Nekem személy szerint talán az elveszett ceglédi kislány története tetszett a legjobban. Úgy esett, hogy egy ceglédi leányzó, egy iskolai intő miatt világgá ment és – hogy hogy nem – még buszra is szállva egyenesen a Feri háza elé tévedt, és Feri természetesen vendégül látta, majd visszaszolgáltatta a szüleinek. Ebben minden benne van. Az aljas sunyiság, a pitiáner gazemberség, a választók olvasók lenézése, az egész gyurcsányizmus, mint egy csepp a tengerben; jól látszik az egész. És ő azt hitte, hogy mindezt el is hiszik neki, de legalábbis a szavazók egy része mindenképpen. 

Zárójel. Én most nem kívánok foglalkozni mindazon hazugságokkal, ferdítésekkel, amelyeket Lendvai elkövet; majd elszámol velük, ahol el kell, a végső bíró előtt. Egyvalamit azonban nem hagyhatok szó nélkül, ez pedig a „A társadalmi mobilitás befagyása”. Ez azt jelentené, hogy – egyszerűen fogalmazva – mindenki marad ott, ahol van és nincs kitörési lehetőség, nincs vita: aminek születtél, az is maradsz. Csakhogy ez nem igaz. Soha ennyien még nem tanultak tovább, és nem szereztek felsőfokú végzettséget. Az más kérdés, hogy mi lesz belőlük. Zárójel bezárva. 

Következik egy igazi szembenézés a múltjával, bár kétségtelenül kissé furcsán. Mint mondja: „Amikor alaptalanul cenzoroznak, azt nem veszem komolyan, mert hülyeség…”. Nos, nekem ezzel kapcsolatban személyesen más, ellenkező élményeim vannak. Úgy esett, hogy Szentendrén volt egy dzsembori, amelyen volt szerencsém személyesen is részt venni. Tulajdonképpen megszálltuk a szentendrei szabadtéri színpadot, az előadás előtt, és gyakorlatilag ökörködtünk. A történet egy pontján megérkezett egy rendőr, aki igazoltatni akarta a társaságot, a közönség tombolt, mert azt hitte, hogy a rendőr is a műsor része és igen viccesnek találták.

Csakhogy nem volt az.

A sértett rendőr – mert ők nagyon sértődősek tudnak lenni – kihívta az egész rendőrséget, akik meg is érkezetek, és nekiálltak agyba-főbe verni mindenkit. Én szerencsésen megszöktem a nagy felfordulásban, és messzire futottam, egészen Kecskemétig. Mindenesetre az történt, hogy az esetet még aznap bemondta a Szabad Európa Rádió. Innen nem volt visszaút, a rendszernek tenni kellett valamit. Először mindenkit mindennel megvádoltak, majd ezeket fokozatosan visszavonták, mert elolvasták a műveinket, és rájöttek, hogy azokkal nem tudnak mit kezdeni. A műveket elolvasni voltak kénytelenek, és tudom, hogy maga Lendvai is tevőlegesen részt vett ebben. Mondjuk egészségére legyen, hiszen ilyenek voltak közöttük, mint „A vércipó, avagy a poptimista emberiség tragédiája”. Ezt egyébként én követtem el.

Különös az is, amit Aczél elvtársról mond, szerinte együtt vacsorázott Hellerrel és aktuális férjével, holott őket a: „…miközben a rendszer kényszerítette őket külföldre”. Ez mondjuk érdekes, mert egyrészt az jelenti, hogy itthon is jártak az „üldözöttek”. Ami kétségtelenül felvet bizonyos kérdéseket a „külföldre kényszerítés” kapcsán. Aztán 1990 után haza is jöttek, és szenvedhetünk velük a halálukig. Ami – sajnos – igen sokára következett el. Aczél azt hitte, hogy Déry, Illyés, vagy Németh tulajdonképpen hálás lehet neki mert: „… így ugyanis ezek a szerzők publikálhattak”. Az már másik kérdés, hogy miképpen ítéljük meg e szereplők politikai véleményét, mert ott már vannak bizonyos, súlyos kétségeink. 

Ilyen volt, amikor Feri uralkodott, majd következtek a 2006-os események, melyről Lendvai – bizonyára tapintatból – egy szót sem ejt. Pedig akár bocsánatot is kérhetne, a kilőtt szemű, agyba-főbe vert emberektől, akiket még a bíróságok is meghurcoltak. Lenne miért bocsánatot kérni, de hát ők már csak ilyenek.