A tehénevés ökológiája

75

Minden szakma összeesküvés a kívülállók ellen.

G. B. Shaw

A haladó sajtó nem tud leszállni a brazíliai esőerdők és általában a brazil mezőgazdaság „értékeléséről”. A haladás Mont Blanc-ja, az Index című kiadvány nagyívű eszmefuttatást tett közkincsé, „Nem égetnék az esőerdőt, ha nem ennénk ennyi marhahúst?” címmel. Az a tény, miszerint gőzük sincs sem a trópusi mezőgazdálkodásról, sem pedig a mezőgazdaságról úgy általában, az egy cseppet sem zavarja őket. Segíteni szeretnék. Szerintem ugyanis, a marhákról szóló tudás, az indexes újságírók önismeretét is javítja.

Bár a címben szerepel a kérdőjel, az írásban már nyomát sem találjuk, és amennyiben a címet kérdésként értelmezzük a válasz: IGEN! Érvként a elkeseredett szorgalommal sulykolt „üvegházhatásúgáz-kibocsátás” szerepel. Ismét elmondom: nincs bizonyíték arra, hogy ezen gázok bármilyen formában hatással lennének a klímaváltozásra. 

Sokkal jobb lenne – szerintük –, ha rögvest abbahagynánk a tehénevést, és áttérnénk a magyaros gasztronómia csúcsteljesítményére, a tofura. Ez a bizonyos tofu szójából készül, melynek élettani hatásai vitatottak, és gyakorlatilag kizárólag génmódosítottat lehet kapni belőle. Továbbá – ha már klímavédelem – 6-8 ezer kilométerről szállítják honi kedvelőinek asztalára. De egye csak, aki szereti!

A probléma az, hogy a mindenevők, mint az ember vagy a disznó, bizonyos aminosavakat képtelen szintetizálni, azokat csak állati eredetű táplálékban találja meg. A szója összetétele sem felel meg tökéletesen az emberi igényeknek, ezért – erről nem szeretnek beszélni – szintetikus aminosavakkal egészítik ki a vegán ételeket. 

Ami minket illet, Magyarország a szójatermesztés északi határán fekszik. A szója nálunk gyengén terem, lévén lényegesen kevesebb a csapadék és a páratartalom, mint amit a szója kíván. Kizárólag a GMO-mentes takarmányozás indokolja a termesztését, ehhez azonban komoly támogatást kell biztosítani, hogy gazdaságos legyen. 

A mai tehenek őseit eleink mintegy 10000 évvel ezelőtt háziasították. Ez fordulópont volt a történelemben. Sokoldalúan használták a frissen megszelídített állatokat. Igavonóként, tej és hústermelésre, bőre pedig ugyancsak sokoldalúan hasznosult, a katonai vérttől a lábbeliig. Ma már öltözhetünk gyapjú helyett talpig műanyagba, csakhogy azt meg végső soron kőolajból állítják elő. Ázsiában a mai napig használják a kérődzőket igavonóként. Bizonyára jobb lenne traktorokkal helyettesíteni őket.

Ideje lenne eldönteni, hogy a „természetközeli” élet oly kívánatos ideáját, miképpen tudjuk az állati termékek nélkül elképzelni.

A kérődzők, így a marhák is, legelő állatok, és ennek értelmében legelőket, illetve a szénakészítéshez kaszálókat igényelnek. Ezek a legelők minden magyar falu határában megtalálhatóak voltak. Azért jelölték ki őket pontosan ott, ahol vannak, mert nem alkalmasak szántónak. Többnyire vízjárta, vagy belvizes területek, rossz talajösszetétellel, ahol nem lehet más növényeket haszonnal termelni. Hasznosításuk tehát többleteredménnyel jár.

Olyan területeken tartjuk a legelő állatokat, melyek másra nem alkalmasak.

Hogy ez mennyire így van arra rámutatnak azok a hamvába holt kísérletek, melyekkel a volt Szovjetunióban, például Kazahsztánban, és szerte a szocialista mezőgazdaságokban, a „szűzföldeket” törték fel. Feltörték, sokat dolgoztak, nem termett rajta semmi, de legalább tönkrement, elgazosodott, majd pedig bokros, bozótos lett belőlük. Kazahsztánban, ahol kevés a csapadék, még az sem. Mikor pedig megpróbálták őket öntözni, akkor elszikesedtek, bónuszként viszont kiszáradófélben van az öntözéshez használt Aral tó. Bármily szomorú is ez, a cikk sugalmazása ellenére, nem művelhetjük úgy a különböző területeket, ahogyan akarjuk.

A brazil gazdák is azért tartanak marhákat a kiirtott erdők helyén, mert másra nem alkalmas a terület.

Magyarországon további, természetvédelmi érv a legeltetés, tehát a kérődzők tartása mellett, hogy a gyepek ökológiai szempontból olyan különleges és gazdag élőhelyek, ahol védett növénytársulások és védett állatok élnek. Gondoljunk például a túzokra, a parlagi sasra, vagy az orchidea-félékre. Ha nem legeltetik vagy kaszálják a gyepeket akkor, az arra alkalmas területeken, egy szukcessziónak nevezett folyamat végén – pár száz év alatt – ismét erdő borítaná őket, kihalásra ítélve az addig ott élő és értékesnek tartott fajokat. A legeltetés, ezen összefüggésben, kifejezetten környezetvédelmi tevékenység, érdemes volna egy pillantást vetni a nemzeti parkok bölénycsordáira is ez ügyben. Túl ezen, a talaj termőképességének megőrzésében is nagy szerepe van az állattartásnak, a szerves trágya felhasználása révén. Ha tetszik, ha nem. 

A Kárpát-medence a sztyeppei öv nyugati határa. Ezért él nálunk például a kerecsensólyom, a Turul, ami tipikus sztyeppei madár. A sztyepp pedig klasszikusan a legeltető állattenyésztés terepe, feltörése, erdősítése, sok helyen nehéz és eredménytelen vállalkozás. A mezőgazdaság – a haladó, városi újságírás nagy bánatára – nem egyforma technológiát és fajösszetételt igényel a világ különböző területein, továbbá nem lehet mindenhová erdőt telepíteni.

Elnézést kérek az olvasótól, hogy e dolgozat ilyen tudálékosra sikeredett, de bosszantó, mikor olyasmit olvas az ember, ami tárgyának tökéletes ismeretlenségén alapul. Értem én, hogy a klímatrombitát kell fújni, hátha a Jerikó populista falai leomlanak, de tán lehetne egy kissé elmélyültebb ismeretekkel tenni. A haladó klímapedofília félre tudja vezetni a gimnazistákat vagy általános iskolásokat – akiket ma faltörő kosként szeretne használni –, de aki cseppet is ismeri, amiről szó van, azt nem. 

Most azért is megyek, és szendvicsként, két rántott hús között eszem egy harmadikat.