A vicc

94

Értem én a viccet, csak nem szeretem.

Bizonyára mindenki ismeri az a figurát, aki a társaságban nem érti a vicceket. A poén után értetlenül néz és kérdezősködik, hogy mi volt ebben a vicc. Márpedig minden vicc halála, ha magyarázni kell. Akkor az ugyanis már nem vicc, hanem kínos értelmezési erőlködés, és igencsak megviseli a hangulatot. Valami ilyesmiről lesz szó most. 

A most induló „Hajónapló” című produkció, rögtön az első alkalommal, kiverte a biztosítékot a haladó sajtóban. Erre az alkalmat Ambrózy kolléga megjegyzése szolgáltatta, aki azt találta mondani: „Nagy lehetőséget szalasztott el Európa a békésebb jövő felé vezető úton a németség teljes likvidálásával” És lőn sírás, rívás és fogaknak csikorgatása. 

Maga a produkció a száműzöttek bankettje volt, hiszen résztvevői a Hír Tv „Keménymag” című adásának volt szereplői közül verbuválódtak. Emlékezetes, hogy az említett műsorok egyikében Jakab Pétert – a nagy formátumú jobbikos államférfit – „Jákob”-nak nevezték, amiért azonnal meg is kapták a selyemzsinórt, mondván, hogy ez „zsidózás”. Pedig a Jákobhoz tartozó létrát még meg sem említették. Gondolom Rejtő hallhatatlan hősére, a hallgatag Drugicsra tekintettel, aki rendkívül érzékeny volt a létrájára. A csapongó beszélgetés egy pontján szóba került aztán Ilja Ehrenburg neve is.

Ehrenburg a háború alatt cikket írt a Vörös Hadsereg lapjába, a Vörös Csillagba, melyben, innovatív módon, a németek, vagyis az akkori Harmadik Birodalom lakosságának teljes kiirtását javasolta a katonáknak. Ezt maga Sztálin – akinek tervei voltak a németekkel (lásd: NDK) – nehezményezte, és azt tanácsolta neki, hogy tartsa csukva a száját, különben baj lesz. Miután Sztálin elvtárs intelmeit mindig ajánlatos volt megfogadni, Ehrenburg így is tett a továbbiakban. Persze ez nem jelentette azt, hogy több tízezer németet Kelet-Poroszországban, Königsberg környékén, amit maguknak szereztek meg, ne irtottak volna ki, a lehető legbestiálisabb módon. 

Erre az Ehrenburgi kezdeményezésre utalva, a beszélgetés e pontján elhangzott, hogy „Nagy lehetőséget szalasztott el Európa a békésebb jövő felé vezető úton a németség teljes likvidálásával”. Ebből kerekedett aztán a botrány. A haladó sajtó sikoltva kérte ki magának a dolgot, az Azonnali című ungárpéterista kiadvány például így írt: „A németség teljes likvidálásáról ábrándozó kijelentésen – érintettségünk okán is – többen megdöbbentünk az Azonnali szerkesztőségében, főleg, hogy a műsor az adófizetők pénzén készült.

Ebben a bekezdésében a cikknek sikerült mindent egyben megfogalmazni, ami miatt az egész íródott.

Lentebb ugyanis még fontosnak tartották megemlíteni, hogy a műsor főszerkesztője Szepesfalvy Anna „… aki nem mellesleg Budafok-Tétény fideszes alpolgármestere…”. A kulcsszavak tehát: „likvidálás”, „adófizetők pénze” és „fideszes”. Innentől talán minden érthető. 

Zárójel. A mű további részében aztán az újságírói függetlenség sajátos értelmezését láthatjuk, miután az írják, hogy náluk minden anyagot átnézetnek a főszerkesztővel, ergo nem az újságíró a független az ungárpéterista sajtóban, hanem a főszerkesztő. És miután gyanítom, hogy a főszerkesztő meg magával Ungár Péterrel nézeti át az anyagot, tulajdonképpen ő az aki független. És objektív is egyúttal, természetesen. Zárójel bezárva.

Ambrózy kolléga az inkriminált mondatot viccnek szánta. Hogy az viccnek milyen volt, az ízlés kérdése, de vicc volt. A németeknek pedig ennyit talán illene elviselniük a 20. században elkövetett rémtetteik után.

A vicc mindig kegyetlen műfaj. 

Bizonyára sokan ismerik: Az illető látja, hogy az anyósa elindul biciklivel. „Hova megy mama?” – kérdi. „A temetőbe.” – jön a válasz. „És a biciklit ki hozza vissza?” Ez egy kegyetlen, embertelen történet, hiszen a szerencsétlen vénasszony halálán élcelődik, valamint szexista és anyósista is. Mégis, aki először hallotta, az röhög rajta. Még az is, aki maga is anyós és élemedett korú. Ezt tapasztalatból állítom. A haladó média, láthatóan, nem értette a viccet, pedig a humor – mint tudjuk – baloldali műfaj. 

Hogy ez mennyire így van, emlékezzünk egy régebbi esetre. Úgy esett, hogy egy bizonyos ifjú momentumos, Mécs János (igen, Mécs Imre, az örökös, tiszteletbeli halálraítélt fia) azt írta egy szösszenetében, hogy: „istenkém, hogy rühellem a vidékieket, pedig nem kellene szegényeket, mert liberális vagyok meg minden, szóval melegek, cigányok, hajléktalanok, meg egyébként mindenki okés, na de a vidékieket nem tudom megszokni”. Lett erre nagy felháborodás a vidékiek körében, hogy micsoda disznóság ez. Akkor a haladó sajtó, en masse, azt kiáltotta, hogy a szerző viccelt, csak a bunkó vidékiek nem értik. Rossz az, aki rosszra gondolt, mondták III. Edward angol király nyomán. Ez esetben tehát a tény, hogy az ifjú Mécs csak viccelt, az mentőkörülmény volt. Esetünkben ilyet nem találtak. Pedig hát még a műsorrész címe is a sokatmondó „Gumiszoba” volt, amivel nyilván arra kívántak utalni, hogy az ott történteket nem kell túl komolyan venni. 

Itt tartunk most a jobb és baloldali humorérzék tekintetében.

Facebook hozzászólások