Az a bizonyos farkas

60

„Az emberek még valahogy belenyugszanak, ha farkas harapja meg őket, de ami határozottan kihozza a sodrukból, az a bárány harapása.”

James Joyce

Számtalan monda fűződik Róma városának alapításához, csak Plutarkhosz felsorol vagy tízet közülük. Nekem egyébként az tetszik a legjobban, amikor Tarchetius, az albaiak gonosz és kegyetlen királya meglátta, hogy egy hatalmas hímtag emelkedik ki a tűzhelyből és napokon át ott is maradt. Meglepődött a király, elvégre ritka dolog az ilyesmi, jóslatot kért hát a türrhéniai jóshelytől, ahonnan az a választ kapta, hogy egy szűzlánynak kell egyesülnie a kétségtelenül illetlen jelenséggel, mert a nászból majd egy nagy erejű, hírneves és vitéz lovag születik. Először a saját lányára parancsolt rá, de ő inkább a szolgálólányát küldte be maga helyett, elvégre jó modor is van a világon. A szolgálólány ikreket szült a fallosztól, akiket Tarchetius átadott egy embernek azzal, hogy pusztítsa el őket valahol. De ez az ember a folyóparton hagyta őket és – láss csodát – egy nőstény farkas felkínálta nekik az emlőit, sőt, még a madarak is etették őket. Végül pedig egy tehénpásztor találta meg őket, aki fel is nevelte a két fiút, akik aztán végeztek is a gonosz Tarchetius királlyal. Ezt az esetet egyébiránt egy bizonyos Promathión írja Itália története című művében.

Az eset, amelyet le szeretnék írni, az nélkülözi azt a bukolikus derűt, mint amilyen Plutarkhosz művében köszön ránk. Van egy Parászka Boróka nevezetű hölgy (?) aki már régen a bögyömben van. Az illető súlyosan beteg, illetve végzetes libsizmusban szenved, amelyet – sajnálatos módon – már nem tud kiheverni, úgyhogy ki kell mondanunk, hogy immár menthetetlen. Az egyik utolsó írásában sorra veszi szinte az összes hibát, amelyet el szokott követni. Nem kevés az.

Zárójel. Wahorn András, akiről szó van, egy érdekes eset, és aki előítéletekkel közelít hozzá, az hamar furcsa utakra téved. Gulyás Marxi is így járt. Gondolta, egy „ellenzéki” jól jöhet most, de fordítva sült el az egész, hiszen Wahorn nem ellenzéki, hanem maga az ellenkezés. Valahogyan a cigányokra terelődött a szó és azok előhozták belőle a rémet. Zárójel bezárva.

Arról van szó, hogy egy Szaxofonozó farkas című szobrot kíván kiállítani a művész, amely egyben „az örök változás hullámain egyensúlyozó művész archaikus szobra, s egyben a világot bejáró, örök vándorlásban élő roma nép szimbóluma is”. Maga a szobor említésre sem méltó, tizenkettő egy tucat, sima nonfiguratív, semmi különös, és ha jól látom, öntött betonból van. Még jó, hogy nem sárgarézből… Miután mind Setét Jenő, mind pedig Erőss Gábor (fogalmam sincs, hogy ki a fene ő, valami alpolgármester vagy mi a fene, az, hogy Boróka barátja, nekem már elég) magyarázatát elveti, helyesbíti, illetve más magyarázattal helyettesíti. Ez még nem is lenne probléma, hiszen az egyik hülyeség pontosan annyit ér, mint a másik.

Például Setét indoklásában azt kifogásolja, hogy „…abban a korban kérdőjelezi meg a »vándorlás« (vö.) migráció legitimitását, amikor a »migrációellenes harc« a szélsőjobb politika egyik fő témája”, így tehát ezt még említeni sem szabad. Ez idő tájt tehát Boróka szerint már nem stigmatizálja a cigányokat a vándor életmód. Mászkálnak és kész, még szép, hogy mászkálnak, mert ez a cigányok dolga. „…Setét nyilatkozata a politikai narratívák és a történeti hitelesség felől megkérdőjelezhető…” Most akkor vándorolnak, vagy nem, illetve régen vándoroltak, de már nem teszik, vagy éppen most kezdtek vándorolni. Ez rejtély. Még súlyosabb, amit az Erőss nevűről állít, szerinte ugyanis: „A négy fal közt elsuttogott rasszizmussal, a bújtatott, kódolt rasszizmussal, a rejtett, álcázott rasszizmussal is »dolgunk van«. Nem engedhetünk ennek egy millimétert sem.” Csak azt nem értem hogy mi ebben a rasszizmus? Az elfuserált farkas szaxofonozik, ennek semmi köze a cigányokhoz vagy a rasszizmushoz. Egyszerűen ilyen az, amikor valaki selejtet álmodik.

És itt következik egy igen furcsa magyarázat. Figyeljenek. „Nem, ez a szaxofonozó farkas az, aminek látszik. Egy farkas. A farkas pedig a nácik által is kedvelt szimbólum.” Azannya. Tehát minden szimbólum, amit a nácik használtak, sőt, amire csak gondoltak is, az tilalmas. Legfeljebb a Werwolf lehetett a farkas a náci mitológiában, amúgy én nem tudok arról, hogy a farkas náci szimbólum lenne. Egyébként az, hogy a nácik kedvelték a farkast, mint szimbólumot – amiről aláhúznám: én nem tudok –, akkor sem indokolt a betiltása. A farkas egy aranyos állat, bár a sajtója a Piroska óta kissé rossz. De erről ő nem tehet. Általában egy állat ábrázolása sem lehet tilalom tárgya, hiszen az ő maga, és ostobaság lenne betiltani. Az pedig, hogy egy félresikerült szobor látszólag szaxofonon játszik – erre is csak következtethetünk –, azt talán túlzás nácizmusnak beállítani. Az pedig végképp érdekes, hogy egy Rainer Opolka által készített szoborhoz hasonlítja a nagy művet. Opolka szobra legalább ábrázolni szeretne valamit, ami erről a műről abszolút nem mondható el.

Ez egyébként semmi más, mint Parászka Boróka szubjektív rémálma a nácizmus visszatértéről. Maga a barna eső személyesen, ami ugye itt áll vagy esik. Sőt, a tetejébe a „szobor” csak felajánlásképpen került egyáltalán szóba, és miután Boróka elkövette a művét, bizonyára le is kerül a napirendről. Megnyugtathatjuk hát Borókát: nem lesz szaxofonozó farkas Pikó kerületében, se máshol. Amúgy – elnézve a művet – egyáltalán nem is probléma.

A vezető képen a hivatkozott “műalkotás” látható.