Az én ’56-om

55

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”

Albert Camus

Úgy mesélik, hogy Xerxész a hellészpontoszi híd pusztulásán felháborodva megkorbácsoltatta a tengert és bilincseket is szórt bele. Előtte persze a biztonság kedvéért levágatta a mesteremberek fejét. Tette volt mindezt azért, mert szerinte a tengernek ez járt: „…de te megérdemelnéd, hogy senki se áldozzon neked többet, mert szennyes és keserűen sós vagy!” Megépítették hát a hidat és Xerxész át is vonult rajta – az ismert sikerrel.

Nekem 1956-tal kapcsolatban mindig is felemás érzéseim voltak. Egyfelől mindig azt éreztem, hogy a forradalom vezetése, a „vezérkar” csak maximum követni tudta – hiszen az egész roppant rövid ideig is tartott – és csak kullogtak az események után. Ugyanakkor ’56 valós résztvevői – a „nép” maga – kitartásban, hazafiságban, hősiességben valami egészen kiemelkedőt mutatott. A tenger, a „nép” mindent, sőt, többet is megtett. A különböző kommunisták meg voltak zavarodva, hogy miképpen kezeljék a helyzetet és zavarodottan futkostak össze-vissza, azután – többnyire – el is árulták azokat, akiket vezetni kellett volna. Persze a cselédekből és disznópásztorokból nem is lehetett volna „elitet” képezni.

Azonban itt elsősorban a „művészekről” van szó, a szellemi élet zselléreiről, a szorgos mesterekről, akik a hátukon viszik a szellemet. Akik – szándékaik szerint – valami érett, erős dolgot akartak csinálni, ami olyan erős, érett, mint maga a nép. Ebből pedig az ’57-es szégyen lett. Amikor a harcosok, a hősök egy zsúfolt, tömeges május 1-én felvonultak az uraik előtt, hogy lássák: mi nem csináltunk semmit, mi jók voltunk. Persze a zsebekben ökölbe szorultak a kezek, de hát ki látta azt, és aki sejtette, az is legfeljebb röhögött rajta.

Zárójel. Az ünnepség egyik résztvevője mesélte nekem, hogy a karhatalom és munkásőrség is fegyverbe voltak vezényelve, hátha… Minden utat elálltak, aki felvonult, az nem mehetett másfele, csak egyenesen előre. Bár magabiztosnak tűntek, de a kommunista hóhérok sem voltak nyugodtak, hátha… De nem történt semmi. A magyarok ott kötöttek egyezséget a Kádár-rendszerrel, onnan már a dolgok a megszokott úton haladtak a semmibe. Zárójel bezárva.

A nagyszájúak elhallgattak egy kicsi időre, hogy aztán kéjesen vessék bele magukat a megtorlásokba. Így volt. Így kellett történnie. „Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?” – írta Hamvas Béla. „Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat.” És folytatja is: „Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat.” Aztán ajánlja is menekülés útját: „De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?” Persze Hamvasnak könnyű, hiszen ő már régen belső emigrációba vonult, pontosan tudta, hogy mi vár rá. És a politikusokról még nem is beszélt.

Az „elit” – néhány emigránstól eltekintve – megalkudott a hatalommal. Alkotóházi beutalóért, pénzért, vagy ki tudja, miért, a lényeg, hogy megalkudtak. Akik nem voltak képesek erre, azok meg úgy jártak, mint Hajnóczy, akit a kor jellegzetes betegsége vitt el: a májzsugor. Végül nem nagyon volt más ösvény – mint mondogatták, a magyar értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.

De hát most ünnepelnünk kéne, csakhogy nem nagyon lehet. Az elvtársak és az ivadékaik feltették magukban, hogy megregulázzák ezt a népet, ha tetszik neki, ha nem. Miért van az, hogy mindenki valami ÁVH-s leszármazottja? Zengenek a csábító dallamok, szeretetet, kiegyezést, megbeszélést hirdetnek, csak azután pontosan tudjuk, mi következik. Az álnok szavak egykettőre megfordulnak és fenyegetés lesz belőlük. A szavak visszáján ott vicsorog a megfélemlítés, az ijesztgetés, sőt, a fizikai retorzió is.

Hát most meg kéne mutatni, hogy nem engedünk, és hiába korbácsolják meg a tengert, hiába szórják bele a bilincseket, mi nem rémülünk meg tőle. Hátunkat a falnak vetve megpróbáljuk még egyszer.

Vezető kép: Budapest, 1957. május 15. A Forradalmi Karhatalmi Ezred tagjai egy díszünnepségre készülnek fel a városligeti tó leeresztett medrében. Háttérben a Millenniumi Emlékmű. Fotó: MTI/Gere László