Az állami uterus

42

„Nászom sürgetik ők, hanem én csak a cselt bonyolítom.”

Homérosz: Odüszeia

A képen látható, diszkréten ékszerezett, a különleges Loch Ness-i skót búváralakulat díszegyenruhájába öltözött hölgy, Zsurzsán Anita, aki veretes „Mérce” nevezetű kiadvány oldalain korszakos cikket követett el „Az állam határozza meg a házasságod, az állam határozza meg a méhed” címmel. Akinek ez nem elég meghökkentő, annak később a tudós hölgy magyarázatképpen még azt is írja, hogy: „… a házasság esetében az állam önkényes módon határozza meg a házasságod tartalmát, ennélfogva a méhed tartalmát is”.

Na most eddig én úgy tudtam, hogy a nevezett szaporodási szerv tartalmát – a természeten túl – legfeljebb a nőgyógyász határozza meg, az állam semmiképpen sem. De hát mindig tanul az ember bár, ahogyan elképzelem, amint az állam ott nekiáll meghatározni… A nevezett hölgy általános jellemzésére még elmondanám, hogy ő testi-lelki jó barátja Paprika Kingának, aki ugyancsak megkerülhetetlen (átugrani ugyanis könnyebb) szakértője a fent nevezett női belszervnek.

Ő talán egyszer énekelni is fog róla. Már alig várom.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a hölgy egyébként doktorandusz az ELTE-n. Hol máshol? Minden bizonnyal le is fog doktorálni és később mint professzor asszonyt és a társadalomméhészeti tudományok tudósát látjuk majd viszont.

Már korábbi munkássága is súlyos szellemi tehertétel a fogékony olvasónak, például egy helyütt megállapítja, hogy Lukács György „Az ész trónfosztása” című művét „többen forgatják, mint a Rubik-kockát”. A kiváló mű lényege – mely még a lukácsi életmű többi darabját is messze alulmúlja – hogy a neves kommunista gondolkodó és hadvezér a filozófiatörténet nagy alakjait, Platóntól Kantig, nemes egyszerűséggel, vagy másképpen szólva hihetetlenül primitív módon, a fasizmus előfutárának nevezi. Élete vége felé állítólag még maga Lukács is szégyellte.

A könyv forgatása tehát valóban kizárólag a Rubik-kocka módján ajánlott. Úgy meg minek.

A cikk egy méretes állítással kezdődik. „A házasság az emberi kapcsolat olyan formája, amit az állam határoz meg” Ez természetesen hülyeség. Az állam – bármit gondol is a búvárnő – nem határozza meg, hanem csak szentesíti az emberi kapcsolatokat, abban a formában, ahogyan azok kialakulnak. Lásd a többnejűségben, vagy – akár – a többférjűségben élők államai.

Az állami önkény bizonyítékául említi, hogy az USA-ban például egészen 1967-ig tilos volt a különböző rasszok között történő házasságkötés, holott ez nem az állami önkény, hanem az amerikai társadalom többségi akarat volt, mert így látták helyesnek. Később, mikor a társadalom vélekedése megváltozott, akkor az állam is változtatott a szabályokon.

További probléma, melyet – amennyiben a jeles szerzőnő valaha könyvet vett volna a kezébe, a libsi pamflet-irodalmon túl – akkor ismerhetne, hogy olyan, mint „AZ állam” nem létezik, az egy absztrakció, amint „a” házasság is. Például olvashatta volna az általa istenített Lukács mesterénél, Marxnál, hogy mekkora élvezettel gúnyolja azokat a kreténeket, akik összekeverik a különöst az általánossal. A „Német ideológia” című művében azt a metaforát használja, hogy hülye az, aki felrúgja a palotapincsit, és azt hiszi magáról, hogy „a kutyát” alázta meg, beleértve a masztiffot és a dobermant is.

Pedig, ha az utóbbiakat próbálja felrúgni, azonnal érzékelheti a különbséget is.

Ezután következik a szokásos, libsi körökben kötelező Marxi reminiszcencia a házasságról: „… a történelem során a házasság mindig mélységesen egyenlőtlen intézményként funkcionált”. Marx mester is – némileg tán vágy vezérelten – a házasságot a prostitúcióhoz hasonlította és jobbnak tekintette a nőközösséget. Hogy neje, Jenny von Westphalen mit szólt ehhez, azt a történelem jótékony fátyla fedi.

Szó esik természetesen a buziházasságról is, mint a szörnyű diszkrimináció mintapéldájáról. Erről csak annyit jegyeznék meg, hogy Anita elkötelezett híve volt a legszélesebb körű választási együttműködésnek, úgyhogy ezt talán beszélje meg a jobbikos törzsszavazókkal, mielőtt összefog velük. Ezzel kapcsolatos az a nagyszerű gondolat is mely szerint a CSOK is diszkriminatív, hiszen nem jár mindenkinek. És tényleg. A CSOK valóban nem jár a buziknak, a gyermektelen szingliknek, sőt aki kecskével akar együtt élni, annak sem. Pedig építhetne belőle kecskeólat, vagy vehetne élettársának szénát belőle. A férfi pároknak pedig lehetne például családivazelinpótlék.

Csakhogy ennyi pénz nincs. Így aztán az államot irányítóknak – akik nem absztrakciók, hanem valós emberek – prioritásokat kell felállítani. Az kétségtelen, hogy mint Anita elítélőleg írja, ezzel „folyamatosan értékmeghatározásokra törekszik, vagyis megosztó állításokat és cselekedeteket hajt végre”, ugyanis nem tehetnek mást. Ezeket a döntéseket számtalan módon lehet befolyásolni, a hülye újságcikkektől a polgárháborúig.

De – normál üzletmenet mellett – négyévenként a választók döntik el.

Amúgy, minden döntés értékítélet is egyben. Itt hívnám fel a szerzőnő figyelmét például Durkheim véleményére – akit, ha olvasta volna, bizonyára nagyra becsülne – miszerint az értékítéletek és a valóságra vonatkozó ítéletek között nincsen „lényegi különbség”.

És végezetül a legfőbb panasz, mert ez már nyilván személyes: „A gyermektelen és/vagy hajadon nő ábrázolása ezeken a médiumokon a neofasiszta narratívákat követi: az önző, a gonosz, a könnyűvérű, a frusztrált kiégett, a kékharisnya, a néprontó, a femináci stb”. Szeretném felhívni szíves figyelmét, hogy mi, neofasiszta narratíválók nem gyermektelen és hajadon nőket nevezzük efféléknek, hanem azokat, akik azért nem mennek férjhez, mert meg vannak győződve róla, hogy a férjük reggeltől estig verni fogja őket, miközben mosogatnak és ebből a téveszméből kiindulva még hülye ideológiákat is gyártanak.

Javaslok én valamit. Egy csendes órán üljenek le a nevezett ideológiát követő hölgyek, és próbálják meg elképzelni egy napjukat, mondjuk 20-25 év múlva. Ülni fog majd a lakásban a vele együtt öregedő poros bútorok között. Csend lesz, tán csak az ivartalanított macska nyávog, és a faliórán ketyeg majd az elkerülhetetlen elmúlás. Betegségek járnak majd, a gyógyszerszagú fájdalommal karöltve, és idegenek látogatják hideg professzionalizmussal, hogy ellássák; pontosan annyira, amennyit ki tud fizetni.

Képzelje el, hogy akkor és ott vajon miféle érzésekkel készül majd arra az ifjú hölgyeknek adandó óráira, arra az útra terelve őket, mely őt is ide vezette. Ha ez sikerül, akkor tán megváltozik kicsit.