Az áruló

31

„Árulónk a kétség:

Attól foszt meg, mit könnyedén elérnénk,

Ha volna merszünk.”

William Shakespeare

Élt Franciaországban egy igen érdekes ember, Charles-Maurice de Talleyrand-Périgordnak nevezték. Arról volt nevezetes, hogy szinte mindenkit elárult, anélkül, hogy bármi baja esett volna. Ő mindenkit cserben hagyott, ám mindenkit oly módon, hogy neki semmi baja nem származott belőle, sőt, igen jól élt a hitszegéseiből. Ő aztán tudott élni, amiről például megszámlálhatatlan szeretői is tanúskodtak. Mindenkitől pénzt fogadott el, sőt kikövetelte, árulásait egyre nagyobb összegekkel honoráltatta. Hosszú élet után végül agg korában halt meg ágyban, párnák között, aktuális szeretője karjaiban. Onnan jutott eszembe ez az ügy, hogy jól látszik, követői is vannak – sokan –, de én most egy követőjéről szeretnék szólni, jelesül Jakab Péterről. Természetesen igaza van Marx elvtársnak: ami először tragédiaként jelenik meg, az utána már komédiává válik. Ő már csak tudhatta…

Kétségtelenül ő is egy nagy túlélő. Hiszen mindent túlélt, természetesen kihagyta a Zázrivecz-féle „néppártosodást”, bár valószínűleg neki az is tetszett, amilyen hülye. Volt önkormányzati képviselő is, mert korán meglátta, hogy neki a politikusi pálya való; másra ugyanis nem alkalmas, és arra is kizárólag a Jobbikban. Amikor pedig a pártelnök lemondott, meglátta, hogy itt van a nagy esély. Azt is észrevette, hogy az összefogás lehetőséget biztosít számára, a teljesítmény nélküli karrier lehetőségét. Mindenesetre szépen lépegetett felfelé a Jobbik ranglétráján, amíg el nem érte a pártelnöki tisztséget és azt már nem is engedte el. Ő lett az, aki „hozta volna” a vidéki szavazókat, és bár ez nem sikerült, de maradt, sőt, megkerülhetetlen lett.

Elnöki tisztségét botrányok sora kísérte. Emlékezetes volt például a paprika nélküli paprikás krumpli, amelyet a parizer kísért, piros arannyal súlyosbítva. Súlyos eset volt, amikor krumplival – úgy látszik, ez a mániája, hiszen ezt többször is megismételte – hadonászott Orbán előtt. Alapvetően semmi mást nem tett, mint beült a Feri ölébe és onnan nem is mozdult el; hogy Gyurcsány mit kezd majd vele, az még a jövő méhében rejtőzik, de – ismerve a nagy államférfit – nem jósolok neki nagy jövőt. Fletó ki fogja vágni az első adandó alkalommal, mint a macskát szarni, bár erre majd csak négy év múlva lesz alkalma, mert ő aztán nem fog lemondani, az biztos. Még mit nem. Neki dolga van: meg kell gazdagodnia.

Zárójel. Nem is tudtam, hogy a Jobbiknak még mindig legalább 245 tagja van. Gondolom, ezek valahogyan mind rokonok vagy legalábbis ismerősök; mindenesetre ez is soknak tűnik. Persze ha arra gondolok, hogy másfél milliárd forinton kell megosztozniuk, akkor ez nem is annyira sok, főleg, miután nyilvánvaló, hogy ebből a legtöbb Jákobnak jut majd, a resztli meg a többieké lehet. Zárójel bezárva.

Most azonban egy visszavonhatatlan dolog történt. Bár a magyar bírósági gyakorlatot ismerve ez nem is olyan biztos.

Úgy esett, hogy Földi párttársnak kedve szottyant megkettyinteni Szilágyi kolléga élettársát. A gondolatot tett is követte. Meghívták a hölgyet egy úgynevezett „csapatépítő disznóvágás” tréningre, amely köztudottan irdatlan részegségbe szokott torkollani jobbikos körökben. A buliba meghívták az illető hölgyet is, ám valahogyan elfeledkeztek az élettársról – hogy a nő miért ment el, azt homály fedi; lehet, nem akart csapatépítés nélkül élni, vagy az eszméletlen részegség hiányzott neki. Mindenesetre elment az élettársa nélkül, ott pedig szabályosan csapdát állítottak neki. Valahogy felcsalták egy szobába és az egyes számú bűnsegéd ráfordította a kulcsot, sőt, őrt is állt az ajtó előtt. A terep készen állt. Földi párttárs levetkőzött meztelenre és nekilátott megerőszakolni a csajt. A védekezés közben kiabálás hangzott, ami megütötte egy másik párttárs fülét – aki feltehetően kevésbé volt részeg – és a segítségére sietett az áldozatnak; hogy miképpen sikerült az őrt és a begerjedt, meztelen Földit leszerelnie, azt homály fedi. Mindenesetre a hölgy kiszabadult és rögvest panaszt is tett. Csak nem volt kinél, mert eközben Jákob merev részeg volt, úgyhogy nem volt képes reagálni az eseményekre. Meg nem is nagyon akart; a házi kedvenc Molnár Enikő, a tutyis „főtitkárnő” sem tett semmit, pedig ex-BKV-ellenőrként legalább a jegyeket, bérleteket kérhette volna felmutatni… Ez mind decemberben történt.

Ezután – mivel a Jobbik nem tett semmit – az áldozat a hatóságokhoz fordult. Hogy mi tartott egészen májusig – ami cirka öt hónap – ebben az ügyben, azt is hasznos homály fedi. Valószínű, hogy kivártak az elnökválasztásig, aminek jól kellett elsülnie. Jól is sült el: Jákob elnök lett, semmi sem állhat immár a hatósági vizsgálat útjába, persze addig az egész Jobbik-vezetés hazudozott, ahogyan a csövön kifért. Az, hogy a sértett Szilágyi minimum „csalódott”, az természetes, elvégre az élettársát akarták megerőszakolni. Itt tartunk most.

Van itt egy probléma. Először is az, hogy mi ez a nagy csend a libsi oldalon, hiszen 30–40 évre visszamenően is elítéltek minden közszereplőt, akinek csak a gyanúja is felmerült, hogy valamit elkövetett. Most mi ez a sokatmondó, mondhatnók kiáltó hallgatás? Hol van Gurmai Zita, akit egy vak és hülye diplomata – állítólag – jól megmítúzott? Vagy Vadai művésznő a kifestett szemével? Hallgatnak, mint az a fűben. Csak nem az van, hogy ez nem éri el az ingerküszöbüket, hogy van jó és rossz mítúzó, a miénk jó, a többi rossz.

Ezekre országot bízni…

Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu