Az ok tudása

6

„…azok tanítanak igazán, akik minden egyes dolognak megmondják az okát.”

Arisztotelész: Metafizika

Ilyenkor, november elején sokat gondolunk a halálra. A halál az élet természetes velejárója – mondjuk –, bár a bölcsek sokat vitatkoznak rajta, hogy egyáltalán az élethez tartozik-e. És bár mindenkivel előfordul, közvetlen okai végtelenül változatosak. Vannak a természetes okok, mint a betegségek, vagy egyszerűen az életkor, és vannak a nem természetes okok, mint a balesetek, vagy a világvége. Azután kétségtelenül lehetnek társadalmi okok is a „Nem úgy van az, Rákosi elvtárs…” kezdetű mondatoktól a háborúkig.

Ám minden oknak magának is további okai vannak, és így tovább a végtelenig. Az ember azonban képtelen befogadni a végtelenbe vezető út gondolatát. Sok az nekünk. Így szeretnénk valami egyszerű önmagában állót keresni, mely mindennek végső oka. A fent idézett Arisztotelész ezt a „mozdulatlan mozgató” gondolatában vélte megtalálni, mely maga nem mozdul, de megmozdít mindent. Az emberek azonban valahogyan nem nagyon olvassák Arisztotelészt, és ha mégis, akkor sem értik. Valami egyszerűbbre, kézzelfoghatóbbra van szükségük, olyanra, melyet a mindennapokban vélnek megtalálni. Törvényszerűnek tekinthetjük, hogy minél egyszerűbb gondolkodású valaki, annál egyszerűbb végső okot képes megpillantani.

A honi liberálbolsevik gondolkodás számára minden rossz ilyen végső oka az Orbánbasi.

Illetve átvitt értelemben a „kapitalizmus” maga. Jó ez így számukra, hiszen az egyetlen ok felismerésétől kinyílik a világ, fény gyúl a sötétségben és megmagyarázódik a megmagyarázhatatlan.

Ennek értelmében a függetlenobjektív sajtóból megtudhattuk, hogy a távoli USA-ban azért lövöldözött valami őrült, mert Orbánbasi sorosozik, így aztán Trump elnök is sorosozik, ebből egyenesen következik, hogy a kamionos pedig lövöldözik. Így megy ez. Sőt azt is megtudhattuk a HVG című nagyszerű sajtótermékből, hogy már Putyin is sorosozik. És ezt mind Orbánbasitól tanulták, aki ezért nyilvánvalóan a nemzetek nagy tanítója, hiszen Trump meg Putyin úgyszólván isszák a szavait. Gondolhatnánk, mindez a magyar szellem világraszóló diadala, büszkeségre ad okot, hiszen még magának Sorosnak is hellyel-közzel van magyar vonatkozása, de nem, a haladók utálják.

Most azonban, mikor már úgy éreztem, ezt nem lehet tovább fokozni, megjelent a „Mérce” nevezetű kiadványban Jámbor András cikke a bombasztikus „A rendszer halottainak napja” címmel. Először azt hitem, hogy a dolgozat nyugatos ízlésű szerzője a halloween importált ünnepének hatása alá került. Ez az a rendezvény, mikor is mindenki hülyéskedik és különböző furcsa kreatúrának öltözik – akár még ellenzéki újságírónak is. (Ez nem bonyolult dolog, képzeljük el az átlagos homeless dizájnt osztályharcos feliratú pólóval, vagy egyszerűen idézzük fel Konok Péter képét.) A cikket elolvasva azonban rá kellett jöjjek, szegény Jámbor András komolyan gondolja és meg kívánja védeni a népet a haláltól is.

Zárójel. Hosszasan töprengtem azon, mi mindentől lehetne még megvédeni az egyszerű népet. Arra jutottam azonban, hogy a haladók e téren megelőztek. Egyszerűen nincs olyan dolog, amitől ők már – mérsékeltnek ítélhető sikerrel – ne szerették volna megmenti a szerencsétlen emberiséget. Ha egy kicsit ügyesebbek, már mindentől meg lennénk védve. Mondjuk a teljes védettség szerintem az általános és még súlyosabb elhülyüléshez vezetne, de legalább jobban hasonlítanánk rájuk. Zárójel bezárva.

A cikkben aztán a szerző – a közérthetőség kedvéért – konkrét példákon keresztül mutatja be, hogy a „rendszer” miképpen végzi ki az áldozatait. Van ott minden. Öngyilkosok, banki áldozatok, megfagyás, kórházi fertőzés – valóságos danse macabre vonulhat el lelki szemeink előtt. Még saját édesanyját is felhozza okulásunkra. (Ezt – szülőanyja alkoholproblémáinak beemelését egy rendszerellenes propagandacikkbe – inkább nem kommentálnám. Ízlések és pofonok ugyebár…) Mindezen esetek közös vonása, hogy fel sem merül, fel sem merülhet maguknak az „áldozatoknak” a szerepe, felelőssége saját sorsuk alakulásában.

Nem tűnik fel, hogy miközben a példaképpen felhozottak tragikus sorsa jutottak, ők a kivételek, mert mások, a többség nem járt így.

Az államnak pedig – sztenderd komcsi megítélés szerint – más dolga sincs, mint megvédeni polgárait önmaguktól, ami egy nehéz munka. A fegyelmezetlen állampolgárok ugyanis állandóan problémákat okoznak.

Két megoldás kínálkozik. Az egyik szerint mindent kifizetünk a nehezen alkalmazkodóknak. Ez azzal a jelentős előnnyel jár, hogy így gyorsan halálra isszák, eszik és henyélik magukat. Csakhogy, további következményként, a többiek is felhagynak majd a munkával, mondván, hogy hülyék lennének dolgozni, ha amúgy is megélnek, ekképp aztán egy idő után problémát okozna, hogy ki lesz az, aki kifizeti a mindent.

A másik eljárás, hogy a kezelhetetlen egyedeket hosszabb-rövidebb időre bezárjuk valahova átnevelés céljából. Időnként pedagógiai okokból jól meg is verjük őket, hadd tanuljanak. Ezt különböző, a haladók szívének kedves rendszerek többször, több helyütt ki is próbálták már. A tanulságok azonban – finoman szólva – vegyes megítélésűek. Persze ez nem rettenti el a haladás híveit, lévén a valóság része.

Sajnos mindezen kiváló megoldások Orbánbasi és legjobb tanítványai, Putyin és Trump miatt lehetetlennek látszanak. A szerző e kilátástalannak tűnő helyzet ellen – mint már annyiszor publicisztikai munkássága során – cselekvést javasol. Az előzőekhez hasonlóan most sem mondja meg, hogy milyen cselekvésre gondol pontosan. Csak tippelni lehet. Az én tippem szerint a forradalomra gondol. (Ez mondjuk nem sportszerű a részemről, mert mostanában mindig arra gondol.) Minden rossz oka megvan tehát, sőt a megoldás is. Fel tehát elvtársak, mert ne feledjük: mindezek az áldozatok még ma is élnének, ha meg nem halnak.