Reálpolitika

29

„Az államférfi a következő nemzedékre gondol, a politikus csak a következő választásokra.”

Winston Churchill

Nem is oly régen, a haladás híveinek őszinte bánatára, hazánkba látogatott a fényestekintetű Erdogan szultán. És lőn sírás-rívás és fogaknak csikorgatása.

Az ellenzéki politika hegycsúcsának számító DK például a következőképpen kommentálta az eseményt: „A Demokratikus Koalíció felháborítónak és szimbolikus értékűnek tartja, hogy az Orbán-rendszer egy saját népét börtönbe záró illiberális diktátor nyugalma kedvéért korlátozza az európai magyarok jogait.” Megjegyzendő, hogy ugyanezen díszes színtársulat máskor maga akarja korlátozni az „európai magyarok” jogait amennyiben azok momentán nem Magyarországon élnek. De az más természetesen. Nem sokkal előtte Putyin cár járt mifelénk, ami ugyanilyen izgatott reakciót váltott ki a libsi médiában.

A felháborodás oka egy roppant egyszerű logikai eljárás, mely szerint, ha Orbánbasi diktátorokkal barátkozik, akkor maga is diktátor. Ebből magától érthetődően következik, hogy mikor Nárcisz nevezetű, a szabad sajtó szerint hajléktalan kutyájával barátkozik, akkor maga is kutya.

Kutya dolog ez a logika.

Most azonban homokszem került a gépezetbe. Konferenciát rendeztek ugyanis a távoli Konstantinápolyban a szíriai rendezésről.

Zárójel. A szíriai rendezés a világpolitika Szent Grálja. A távoli Szíriában törzsek, rablóbandák, vallási fanatikusok, regionális- és nagyhatalmak folytatnak áttekinthetetlen, kilátástalan sivatagi háborút. A konfliktust általános ködösítés, hazudozás és a szokásos mohamedán nagyotmondás köríti. Ennek kapcsán mindennap másik fél jelenti be, hogy éppen ő győzött. Az elmegyógyintézetek pedig teli vannak olyan páciensekkel akik úgy gondolják, hogy ők értik a szíriai helyzetet. A „rendezésben” pedig azok vesznek részt, akiknek múlhatatlan érdemei vannak a háború kirobbantásában. Olyan ez, mintha a szent Grált azok keresnék, akik eldugták. A szírek kurdok és más népek, akiknek a bőrére megy a dolog, majd csak később, tankok, bombák, rakéták formájában értesülnek a béke beköszöntéről. Zárójel bezárva.

Ennek ellenére azonban időről időre kísérletet tesznek rá, mert addig sem kell olyan dolgokkal foglalkozni, melyek tényleg megoldhatóak lennének, csak tenni kéne értük. Össze is jöttek azok, akik úgy érzik, érintettek. Ott volt Erdogan, Putyin, Merkel és Macron is. Az összejövetel a szokásos semmitmondó nyilatkozatokkal ért véget, és a végén csoportkép készült a résztvevőkről, mely bejárta a világsajtót.

A képen a nevezettek láthatóak, amint boldognak tűnő mosollyal szorongatják egymás kezét. Egyedül Macron elnök látszik komornak, de ennek nyilván az az oka, hogy nincsenek ölelgetni való félmeztelen négerek. Igazán vihettek volna neki párat. Nem lehetnek olyan drágák.

A fotográfia komoly értelmezési nehézségek elé állította a haladó sajtót. Nekik ugyanis mély, megingathatatlan meggyőződésük, hogy nekünk, fél-ázsiai szittyáknak egyetlen dolgunk lenne, hogy a fejlett nyugati államok érdekei és mintái szerint járjunk el.

A magyar érdekek követése pedig nem más, mint csúf nacionalizmus.

Igaz ugyan, hogy Bismarck szerint a túlságos és minden önzéstől mentes lelkesedés egy idegen nemzet érdekéért a politikai patológia egy esete, de ez nem számít, mert ő is fasiszta volt. Márpedig, ha ez így van, akkor Orbánbasinak is nyájasan mosolyogva kell kezet szorítania Putyinnal és Erdogánnal. Mikor viszont ez történt Budapesten, akkor diktátorokat vizionáltak, akiket le kéne köpni.

Nehéz a kedvükre tenni, az egyszer biztos.

Az ellentmondás elsimításának bevett libsi módszerét választották hát: nem értelmezték az eseményt, csak néhány tényszerű hírben számoltak be róla, a kép kommentálásától pedig végképpen tartózkodtak. Illetve a magyar haladó közélet alacsony világítótornya, Hont András annyit jegyzett meg, hogy a szíriai helyzetről azokkal kell tárgyalni, akik érintettek benne, bárkik legyenek is azok egyébként. Sajnálatos módon erre a reálpolitikai igazságra csak most bukkant rá, Putyin és Erdogan magyarországi látogatása során pedig még nem. Mert ugye a magyar–orosz, illetve a magyar–török viszonylatokról is azokkal kell tárgyalni, akik érintettek azokban. Akár diktátorok, akár nem.

A honi libsik szerint nekünk bizonyítanunk kell, hogy a „nyugathoz” tartozunk, ezért aztán, akiket ők diktátornak neveznek, azokhoz semmilyen ügy nem fűzhet bennünket. Nekik természetesen nem kell bizonyítani, hiszen ők „a” nyugat, így aztán nyugodtan üzletelhetnek bármilyen diktátorral, ha kedvük és érdekeik úgy tartják.

Szabad, demokratikus és liberális arcukra nem vethet árnyékot az ilyesmi, mert nem más az, mint követendő reálpolitika.

Nekünk viszont szolidárisnak kell lennünk az „európai” értékekhez, már csak azért is, hogy az „európai” vállalatok kiszoríthassák a magyar termékeket a diktatúrák antidemokratikus piacáról, mert nekünk vissza kell utasítani a piszkos diktatórikus pénzüket, hogy bizonyíthassuk európai voltunkat. Ebből viszont levonhatjuk ama következtetést, hogy libsi meggyőződés szerint, aki hülye az az európai.

Facebook hozzászólások