Azok a keresztek…

„Az emberiség nem lesz szabad, amíg az utolsó királyt meg nem fojtják az utolsó pap belei.”

Denis Diderot: Conversations with a Christian Lady

Most ez vagy hír, vagy nem, hogy Norvégiában tekintettel a mohamedánok érzékenységére, le akarják venni a kereszteket azokról az egyházi épületekről, melyekben a migránsokat akarják elhelyezni. Ezt később az Index cáfolta, de nem nagyon. Más, hasonló hírek is eljutnak hozzánk, mint például a karácsonnyal való szerencsétlenkedés különböző nyugat-európai városokban ahol erősen felülreprezentáltak a mohamedán bevándorlók. A külső szemlélő számára talán meglepő ez a készségesség, amivel libsi felebarátaink meg akarnak felelni a mohamedánok „elvárásainak”. A helyzet azonban merőben más, és mint minden hülyeségnek, ennek is hosszú története van.

A 17-18-dik században a gazdasági hatalomtól megrészegült szatócsok és uzsorások megkívánták a politikai hatalmat is. Ekkor már régen ők határozták meg, hogy mi történik a gazdaságban, a pénzügyekben. Ők álltak a trónok mögött, hiteleikkel, áruikkal meghatározták a „nemzetgazdaság” alakulását, eldöntöttek háborúkat és vitákat. Mindez azonban korántsem volt elég. Feleslegesnek ítélték az arisztokráciát és a királyokat, saját kezükbe akarták venni a világ sorsát.

Ehhez pedig ideológiára volt szükség, amely meggyőzi az embereket a változás szükségességéről.

A királyi hatalom legszorosabb szövetségese az egyház volt, amely azt tanította ugyanis, hogy a király hatalma isteni eredetű, így kétségbevonhatatlan. Erre kellett az első csapást mérni. Erős szövetségesre leltek az éhenkórász értelmiségiekben, akik szintén utálták az egyházat, mert konkurensük volt a lelkekért folytatott harcban és mert nem fizetett nekik.

Így lett az egyházellenesség a felvilágosodás projektjének – amit a kitűnő Alasdair MacIntyre szerint el sem lett volna szabad kezdeni – jelképe és zászlaja. Európa mára felvilágosult és bár az ígért Kánaán nem jött el, a fejekbe kitörölhetetlenül belefészkelte magát a bűnös vallás képe. A dühödt antiklerikális ateizmus pedig a balliberális européerek közös vallásává vált, melyet olyan futóbolondok fémjeleznek, mint Richard Dawkins vagy  Vágó István. (Jó, tudom ez utóbbi túlmegy a jó ízlés határain.) Ezeknek az embereknek sértés az, hogy majd háromszáz éves küzdelmük még mindig nem hozta el a kívánt sikert és a mérhetetlen humanizmus jegyében az utolsó királyt még nem fojtották meg az utolsó pap belei.

Nehéz is ezt feldolgozni.

A helyzet pedig az, nem a bevándorló mohamedánjaink azok akiknek szemet szúrnak a keresztek, hanem ők. A mi migránsaink ugyanis mélyen vallásosak. (Ez nagyjából az egyetlen jó tulajdonságuk is.) Éppen ezért megértik, ha mások is azok, még ha pont utálják is azt a vallást. Számukra sokkal érthetetlenebb ha valaki egyáltalán nem vallásos. Joggal gyanítják ugyanis, hogy aki a keresztény Isten létét tagadja, az Allahot sem tiszteli és valószínűtlennek látják, hogy Dawkins efendi elmegy leborulni a mecsetbe a müezzin hívására. Mondjuk ezt én is valószínűtlennek látom. Kedvenc libsijeink elvakultan reménykednek abban, hogy a bevándorló mohamedánok segítségével végső csapást mérhetnek a gyűlölt kereszténységre. Csak hülyék ahhoz, hogy észrevegyék: maguk ellen is dolgoznak.

Ha szorgos tevékenységük eredményeképpen létrejön Eurábia nem biztos, hogy ott nekik is lesz hely. Sőt. Biztos, hogy nem lesz.

A végtelenül békés és határtalanul barátságos mohamedán hit a keresztényeket még csak-csak eltűri valahogyan, különösen ha megfizetik az adó és betartják a szabályokat. Az ateistákat azonban – ha tagadják Allah létezését – biztosan nem tolerálják.

Lehet persze szidni a kereszténységet, mert a szereteten alapuló hit eltűri, de Mohamedet nem lehet, mert a hívei nem tűrik el. Lehet gyáván egyre csak hátrálni – ahogyan Európa, az európai hivatalosságok teszi – ám egyszerre csak a falnak szorul a hátunk és nincs tovább. Lehet remélni, hogy a kereszténység elveszejtéséről szőtt háromszáz éves ábrándokat a majd mohamedán bevándorlók teljesítik be és hogy a remény teveháton érkezik, csak nem biztos, hogy lesz aki örüljön neki.

„A történelem valójában csak kevéssel több, mint az emberiség szerencsétlenségeinek, őrültségeinek és bűntényeinek a katalógusa” – írja Gibbon „A Római birodalom hanyatlása és bukása” című halhatatlan művében. Pesszimista, ám mélyen igaz megállapítás. Csak azt nehéz eldönteni, hogy most szerencsétlenségnek, őrültségnek, vagy bűnténynek vagyunk tanúi. Ostoba és veszélyes dolog ugyanis a gyökerek elvágása, mert rámehet az egész fa, aminek árnyékában élni akarunk. Ennek ellenére  liberális felebarátaink szeretnek reménykedni abban, hogy valaki majd elvégzi ezt a munkát helyettük és cserében nem kér semmit. Jobb lenne ha eszükbe vésnék: ellenségeink ellensége nem biztos, hogy a barátunk, hiába szeretnénk.