Egy Boomer vallomásai

„A fiatalok elvetemültek és semmirekellők. Sohasem lesznek olyanok, mint a régi idők fiatalsága. A mai fiatalok nem lesznek képesek megőrizni kultúránkat.”

Babiloni tábla Kr. e 3000-ből

Így, az év vége felé, szokás valamiféle mérleget vonni az elmúlt év eseményeiből és elgondolkodni azon: mit is jelentenek azok. Persze nem lesz ez sem objektív, sem pedig független, hiszen már az a tény, hogy ki miket tart fontosnak, az is az illető ízlését, világnézetét (hogy nagy szavakat használjak) testesíti meg. Egy ilyen rövid publicisztikában azonban képtelenség egy ilyen zaklatott év teljes eseménysorát kivesézni. Marad az, hogy egyetlen, jellegzetes tendenciát, történést választ ki az ember, melyet a legfontosabbnak, vagy legalábbis a legérdekesebbnek tart. Számomra ez – személyes érintettség okán is – a „Boomer” jelző felbukkanása és tündöklése volt.

Úgy esett, hogy a távoli, vadregényes Új Zéland parlamentjében egy bizonyos Chlöe Swarbrick nevezetű ifjú honanya éppen marhaságokat beszélt a klímahiszti keretében, mikor egy idősebb képviselő – nyilván unva a sok hülyeséget – közbeszólt. Erre Chlöe, az „Ok. Boomer” kifejezéssel reagált. Ebből lett világra szóló hír, úgyis, mint a frappáns válaszok csimborasszója.

Ez a szó, mely hatalmas karriert futott be a haladó sajtóban – mint annyi másik – az angol szlengből származik, mert ahogyan a világ egyre primitívebbé válik, úgy a nyelv eszközei is elveszítik finom, bonyolult jelentéseiket, és olyan csoportok, szubkultúrák szavaihoz fordul, melyeket még akár néhány évtizede is joggal szalonképtelennek ítéltek és akiknek aktív szókincse legfeljebb 300 szóra tehető.

Mondjuk az ő világukhoz ez pont elég, lehet, sok is.

Nagyjából az 1941 és 1965 között születettekre alkalmazzák, a „baby boom” korszakára. Ekkoriban, mint minden háborús időszak után, rengeteg gyerek született, akikkel a sors vagy az életösztön pótolni akarja az elesetteket. Ők aztán, felnőve, felépítették a háború utáni jólétet. Ezt most a szemükre hányják, mert – az új keletű nézetek szerint – mindeközben tönkre is tették a bolygót. Persze a valóság közel sem volt annyira egyértelmű és egyszerű, mint e szó mai használói gondolják. 

Maga Chlöe éppen 25 esztendős, mikor eme sorsfordító szavak elhangzanak. Szép kor, kétségkívül. Nagy Sándor például ekkorra már megverte a perzsa seregeket a granikoszi csatában. Az életrajzát elnézve, a leányzó soha semmiféle természettudományos dolgot nem tanult, eddigi, parlamenten kívüli pályája során elsősorban és szinte kizárólag a divattal foglalkozott, annak is a ruházatban megjelenő formájával. A rokolyák és bugyogók világából csöppent a légkörfizika és a gázdinamika szofisztikált tudományába. Így hát e tárgyakban állásfoglalásának megalapozottságát kissé gyanakodva kell szemlélnünk.

Mondjuk, bizonyára idegesíti, hogy mennyire túlkoros mindannyiunk Gretájához képest. 

A „Boomer” nemzedék egyáltalán nem egyforma utat járt be szerte a világon. Egy ekkoriban született kínai, néger, nyugati, vagy éppen közép-európai sorsában nem sok hasonlóságot lehet felfedezni. Érdemben mesélni persze csak a saját, megélt, közép-európai sorsán keresztül tud az ember.

Zárójel. Mi például itt, Közép-Európában egészen biztos, hogy a kirívó fogyasztásunkkal nem gyilkoltuk a bolygót. A lódenkabát és a svájcisapka korában nőttünk fel, nem volt autónk, sőt még TV is csak elszórtan. Szemetet, hulladékot alig termeltünk, azt a keveset amink volt, újra és újra felhasználtuk, ami elromlott, azt megjavítottuk. Ez volt a szocialista út és élet. A nagy fogyasztási lázat – lévén szocialista ország – népi demokratikus módon, választott képviselőink útján élveztük ki. Ők kitűnően éltek, még nyugati szemmel is, de ahhoz kevesen voltak, hogy ezzel tönkretegyenek bármit is, a saját renoméjukon kívül. És így volt ez szerte a „béketáborban”, mindenütt. Nem nagyon van miért szégyellni magunkat. Zárójel bezárva. 

Most mégis, mi is azt kapjuk a képünkbe, a saját gyerekeinktől, unokáinktól, hogy mi mérgeztük/mérgezzük meg a földet, sőt az egész emberiséget fenyegetjük már. Azok mondják ezt akik minden kényelmüket és szabadidejüket, melyet a szidalmazásunkkal tölthetnek, nekünk köszönhetik, amint mi is mindent – jót, rosszat egyaránt – az előttünk járóknak köszönhettünk. Persze kevés mentségünk van, hiszen mi neveltük ilyenné őket, mikor mindent – így a korlátlan engedékenységet is –, amihez mi nem jutottunk hozzá, megadtunk, megengedtünk nekik.

Nem tehetünk mást, el kell hát viselnünk az igaztalan vádakat, hiszen ők a gyerekeink és az unokáink.

A generációs szembenállás egyáltalán nem új dolog. Már Kr. e 3000-ből is maradt fenn olyan babiloni agyagtábla, mely a fiatalság viselkedésének elviselhetetlenségére panaszkodik. De olvashatunk ilyet Platóntól napjainkig. Eközben, minden bizonnyal, az éppen akkori „mai fiatalok” egymás között szidták a begyöpösödött, maradi, szklerotikus öregeket, akik megakadályozzák őket a világ jobbá tételében. 

Hiányzott azonban a megszokott képletből a haladó média és az ostobaságot globálissá emelő internet. És hiányoztak azok, akik a fiatalság elégedetlenségéből, világmegváltó vágyaiból politikai hasznot kovácsolnak.

Ők azok, akiknek érdekében áll az ellentét elmélyülése.

Akik úgy vélik, hogy az ifjúságban fogékony közeget találnak százszor elbukott, poros nézeteik számára, mert – mint tudjuk – egy csecsemőnek minden vicc új. Ők fedezik fel a mit sem sejtő áldozatokat, a Grétákat, Blankákat és a szellem más sasmadarait, hogy aztán alkalomadtán el is dobják őket. Egész politikai iparág épül a magasra szított generációs ellentétre, elég csak a Momentum tündöklésére gondolni.

Bogaras és nem ritkán rosszindulatú vénemberek manipulálják az arra fogékonyakat, miközben furcsa, torz önképük szerint ettől – úgy hiszik – maguk is fiatalok maradnak, ami egyfelől rendkívül nevetséges, másfelől pedig tragikus, hiszen arra vágynak, amire épp ésszel senki: fiatalon akarnak meghalni. 

Beszélgessünk a gyerekeinkkel; nincs jobb ötletem.