Emlékek

141
 

 

 

„Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.

Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk

törékeny játékunkat, a reményt.”

Babits Mihály

Boldogult úrfi koromban sok mindenen mentem keresztül. Végső soron én nem is tehettem ezekről az eseményekről, csak úgy megtörténtek velem, most azonban már úgy ítélem meg – némi átgondolás után –, hogy azért én magam is tehetek róluk. Sőt. A karácsonyfa-beszerzésre irányuló erőfeszítés ábrázolásával megpróbálok rávilágítani ezen körülményekre. Most felidéznék egy – tán jellemző – esetet, amelyben, mint cseppben a tenger, visszatükröződik minden.

Karácsonyfára volt szükségünk, lévén a karácsony közeledett. Ketten maradtunk a lakásban, mert nekem vizsgáznom kellett és nem volt értelme hazamenni K.-ba. Na meg egy vasam sem volt a hazamenetelre. E sürgős és roppant igény kielégítésére úgy láttuk jónak, hogy az egyetem botanikus kertjére szorulunk, annál is inkább, mert ott megítélésünk szerint nagy számban voltak fellelhetők ilyen örökzöldek, valamint a megszerzésük is könnyűnek tűnt. Átugorjuk a kerítést és kész, már bent is vagyunk, kivágjuk a megítélésünk szerinti megfelelő fát és angolosan távozunk. Volt azonban néhány nehézség is, amivel nem számoltunk.

Az első az volt, hogy R. barátunk térdét megoperálták és gipszet helyeztek fel neki – mint mondta, „a méhemig” bebetonozták. Azokban az időkben még nem az elegáns csavarozás volt a megoldás, hanem tövig begipszelték a pácienst. Ami kissé nehézzé tette a kerítés abszolválását, miután az arborétum el volt kerítve némi vasráccsal. Így aztán felakadt a vasrácsra és ott fityegett fejjel lefelé, kissé fordított állapotban – természetesen mindez igen nagy hangeffektusokkal is járt, ami nem tett jót az ügy titkosságának, de nem volt probléma, mert őr, az nem volt látható. Miután leakasztottuk az áldozatot, nekiállhattuk a projektnek magának. Kinéztünk egy megfelelőnek tűnő fát és kivágtuk, életlen késsel, ami nehézzé tette a műveletet, de csak ilyen volt otthon. Haza is szállítottuk – R. barátunk szerencsére kihagyta a kerítésre történő felakadást –, úgyhogy ez ezúttal simán ment.

Zárójel. Volt egy ember, akit R. különösen gyűlölt. Az egyetemi lap főszerkesztője volt az illető, és púpos is volt mindezek mellett. R. gyűlölete onnan származott, hogy véleménye szerint az illető besúgó volt, és mint ilyen, magát R.-t is föladta, amiért ő magyarázkodni kényszerült. Ezt nem felejtette el neki, és amikor úgy ítélte meg, hogy – a gipsz miatt – maga is mozgássérült, így fordult az illetőhöz: „Gyere, te görény, most már megverhetlek, mert én is nyomorék vagyok!” Ebből is látszott, hogy R. nem volt egy egyszerű eset. Zárójel bezárva.

Volt egy tervünk a fa feldíszítésre. Azt gondoltuk, hogy féldecis üvegekkel ékesítjük a fenyőt, mert úgy gondoltuk, ez méltó lesz a karácsonyfához. Azt gondoltuk, hogy ez majd menni fog a lakás berendezéséhez is. Ez egyébként 6 darab emeletes vaságyból állt, szépen sorban elrendezve – maga a rejtekhely két helyiségből állt, az egyiket nem is használtuk, minek kell ez az urizálás. A tulajdonos valami munkásszállásnak képzelte el, olyan is lett. Fűrészporos kályha állt benne – ez mindig problémát okozott, hogy ki megy el fűrészporért; általában társtettesként követtük el, így viszont nem mindig lett belevaló, mert előfordult, hogy elittuk az árát. Fürödni a kollégiumba jártunk, mert csak egy kút volt az udvarban, úgy is, mint összkomfort. Mi pont jól elfértünk benne, még üres ágy is maradt, csak a kutyának volt fix helye, amit tiszteletben kellett tartani – egy 60 kiló körüli dog esetében ez erősen ajánlott is volt. Amúgy békés jószág volt, csak akkor mérgesedett meg, ha az ágyára pályázott valaki.

Tudják, azokkal a göngyölegekkel, amelyeket, miután kiitta az ember, utána elegánsan el is dobta, volt ebben a gesztusban valami fő úri elegancia. Később – már a gorbacsovi korban – betiltották az ilyen méretű kiszerelést, és kénytelenek voltak a népek kétdeciset venni. Számtalan alkoholizmus fűződött ehhez a tilalomhoz, hiszen több mint négyszer annyit kellett beszlopálni. Így lett az antialkoholizmus nemes gondolatából korlátlan italozás. De ez már egy másik korszak volt.

Meg is történt a fa feldíszítése, csak sajnos az üvegek egy része áldozatul esett a kóstolásnak, de azért éppen elég maradt. Szaloncukor valahogyan nem került rá. Az üvegeken kívül még krepp-papírral ékesítettük, amit az egyetemen szereztünkn – ott úgysem járt senki az ünnepek közeledtével. Maga az ünnepség ragyogóan sikerült – sajnos csak szakadozott emlékeim vannak róla.

Szenteste elmúltával – amelyet áldott tudatlanságban töltöttem, és valószínűleg R. is, miután kicseréltük az élményeinket – R. hivatalos volt egy családi vacsorára, úgyhogy egyedül maradtam otthon. Gondoltam, most elmélyülök a tudományban. Megsétáltattam a kutyát, adtam neki enni, közben a másnaposságom is elmúlt – egyébként is próbáltam a lehető legmesszebb távolítani az időt, mikor tanulni kéne. Az éjszaka – vagy akármikor – felköltözött a mi fenyőfánkra egy kis szürke egér. A kutya vette észre először, ahogyan az ágakon futkosott, bizonyára keresett valami eleséget – hiába. Adtam neki egy kis száraz kenyeret – más nem volt otthon –, és valamiért el is kezdte enni; ki lehetett éhezve, mert kis idő múlva neki is állt. Lám, volt, aki még nálam is lelt még valamit. Azután el is aludtam, valószínűleg, mert azt álmodtam, hogy az egér megnőtt és felelősségre vont, amiért nem mentem haza, pedig anyám várt rám. Ott ültek a fenyőfa alatt és rám gondoltak. Rettentően szégyelltem magamat álmomban.