Ezek a tálibok…

86
 

 

 

„Nem a nyomor, nem a mohóság, hanem a hatalom szeretete az emberek démona.”

Friedrich Nietzsche

Kr. e. 31. szeptember 2-án döntő csata kezdődött Marcus Antonius és Octavianus között a végső hatalomért Actiumnál. A tengeri csatákban járatlan Antonius elvesztette a csatát, Kleopátra is elmenekült, és még tárgyalni is kezdett a győztessel. Ám nem volt szerencséje, úgyhogy öngyilkos lett. Állítólag az orrával volt probléma. Antonius, miután a seregből tizenkilenc gyalogsági légió és tizenkétezer lovas dezertált, maga is öngyilkos lett, azok a bizonyos elmenekülő csapatok mértek végső csapást a társuralkodóra. Így esett, hogy megalakult a római császárság.

Onnan jutott eszembe ez a régi lelécelés, hogy bevonultak a tálibok Kabulba, és úgy tűnik, ott is a harcosok moráljával volt probléma. Már régen is oda készültek, de senki nem hitte, hogy eljutnak odáig, illetve későbbre várták őket. Most aztán a csinos szőke riporternő már fekete hidzsábban tudósított a jeles eseményről. Egyem a szívét. Most semmi tudósítás a transzneműek szenvedéséről, vagy meleg delfinekről, szoborrombolás talán majd lesz. Lesz sírás-rívás és fogaknak csikorgatása, mert hát miért történt mindez, ki az oka és miért? Ezen sokáig fog csámcsogni a nemzetközi közvélemény, sok érdekes és kevésbé érdekes vélemény születik majd, de az alapvető kérdésről nem nyilatkozik senki. Ez pedig nem más, mint hogy néhány szandálos, fejkendős, csirkefogó miképpen győzhetett egy jól felszerelt és nagyobb létszámú haderővel szemben?

Elsősorban azért, mert Afganisztán nem egy ország, európai vagy amerikai értelemben semmiképpen sem, és erősen különbözik a kisebb-nagyobb ázsiai országoktól is. Ott minden völgy egy önálló állam saját szabályokkal, előírásokkal, amelyek megszegése végzetes következményekkel jár. Ezeket aztán a törzsi vezetők felügyelik, és ugyan köthetnek megállapodásokat egymással, de semmiképpen sem az alapvető szabályok ellenére. Elzárva élnek ugyanis – már a szomszéd település felkeresése is egy expedíció – ahol könnyen lehet, hogy ahány völgy, annyi „állam” is. És – lássuk be – ilyen körülmények között szinte lehetetlen központosított államot kiépíteni.

Zárójel. Szabó Timcsi is készülhet, hiszen – mint mondja – „Mivel addigra beleszerettem az afgán emberekbe, kultúrába, szívesen vállaltam, hogy részt veszek abban a kutatásban, ami az afgán rendezésről szólt.” Hiszen mint Kabul bülbülszavú rózsája maga is egyike volt azoknak, akik elhitették az afgánokkal, hogy ezentúl már csak így lesz, lehet buzinak lenni például. Hát most lehet menni rendet csinálni, és szétcsapni a tálibok között. Zárójel bezárva.

Az afgán „hadsereg”, amint az amerikai zsold megszűnt, meg is lépett, otthagyott csapot-papot, és most meg kell várnunk, amíg hazaérnek. Ki tudja, honnan jöttek. Aztán majd a helyi hadurak zsoldjába szegődnek, hiszen ők az igazi munkáltatóik, és akkor majd kitör az ellenállás, hiszen majd mindenki uralkodni akar, és addig nem nyugszanak, amíg ez el nem rendeződik. Lesznek mindenféle alkuk, ahogyan az lenni szokott, és mindenki torzsalkodni fog mindenkivel. Aztán a harcok majd lecsendesednek, valamiféle harcos béke alakul ki, ahogyan az „hivatalos”. A harcosok majd lövöldözik egymást, de azért valamiféle fegyveres nyugalom lesz, amit időnként megszakítanak konfliktusok, de alapvetően ez jellemzően „béke” lesz. Hiszen ez a dolgok rendje. A hadurak majd féltékenyek lesznek egymásra, konfliktusok törnek ki és elsimulnak, beáll a lassú megszokott nyugalom.

Azok viszont, akik azt hitték, hogy valami változás lesz, bizony ráfaragtak. A sok ezer tolmács és kisegítő, akiknek most égetően fontos lenne távozni. Csak nem engedik fel őket a repülőgépekre, és kitör a pánik, márpedig a pánik menekülő állatot csinál az emberből. Ez aztán látszik is. Nem tudom, hogy mekkora erőkkel foglalták el a tálibok Kabult, de szerintem, ha fegyvert fognának, akik a repülőtéren vannak, ki tudnák verni őket és akkor már menekülni sem kéne. Csak hát ahhoz fegyvert kéne fogni…

Ami pedig a nőket illeti, talán fel kéne tenni magunknak a kérdést: őszintén szólva kit érdekelnek mondjuk a szaúd-arábiai nők problémái vagy a kuvaitiaké? Senkit. Az afgán nőké sem fog. A városokban majd bizonyára enyhülni fognak a megszorítások, a tilalmak, akár iskolába is járhatnak, és aztán majd ez leszivárog a falvakba is, néhány száz év múlva akár már a falvakban is a nők a férfiak partnerei lehetnek. Például senki nem kérdezte meg az afgán nőket erről. Lehet, hogy így jó ez nekik, és semmi kifogásuk nincs ez ellen. Persze pilótanőket meg mindenféle „politikusokat” faggattak, de nem ők képviselik a tömeget, a sokaságot, a falusiakat. Pedig ők számítanak.

Nem lesz itt békesség addig, amíg el nem felejtik azt az országot. Majd persze járnak arrafelé mindenféle kíváncsi népek, és ők tudósítanak az eseményekről. Aztán vagy elhisszük nekik, vagy nem.

Fotó: MTI/AP/Rahmat Gul