Gyermekbántalmazás

„Ha egyszer a fanatizmus megfertőzte az agyat, a kór jóformán gyógyíthatatlan”

Voltaire

Van egy kellemes külsejű, ránéztéből szimpatikus hölgy, Ürge-Vorsatz Diánának nevezik. Sokat szerepel, ami nem csoda, mivel klímakutató és a CEU-professzora, így klímahisztériás korunkban bizonyára sokan kíváncsiak a véleményére. Lelkes híve a CO2-kibocsátás csökkentésének, mert – sokakkal együtt – ő is úgy véli, ez a gáz a jövőnk kulcsa, és ha sok lesz belőle, akkor mind meghalunk, de előtte sülünk egy kicsit. 

A klímaváltozással kapcsolatban már számtalanszor kifejtettem a véleményemet, a szkeptikusok közé tartozom, akik szerint klímaváltozás van, ám globális értelemben ahhoz az emberi tevékenységnek vajmi kevés köze van. Ugyanakkor én is úgy vélem, hogy a környezetvédelem fontos, és ha nem ügyelünk, akkor nem megfővünk, hanem megmérgezzük önmagunkat.

De most nem ez keltette föl a figyelmemet.

Az illető hölgy interjút adott a Magyar Kurírnak az Amazonas menti erdőtüzek apropóján. Az interjú sok újat nem adott a témához, ami amúgy is lerágott csont. Az erdőtüzeket – a természetes faktorokon túl – az okozza, hogy egyre többen leszünk a Földön, és ezért, lassan, de biztosan, minden emberi életre alkalmas helyet ellepünk, kiszorítva onnan a „természetet”. Brazília lakossága például a  az 1950-es 54 millióról, 2015-re 208 millióra, nagyjából a négyszeresére nőtt, és mivel nem minden ember szeret és akar nyomornegyedekben élni, nekiáll másutt letelepedni és megélni.

Diána asszony szerint azonban ez nem így van, hanem a klímaváltozás az oka mindennek. 

Van aztán az interjúnak egy része, mikor arról beszél: „…az egyik kislányomnak, az ikerpár egyik tagjának, a hamarosan kilencéves Boginak klímafélelme van. Az történt, hogy magammal vittem őt egy tévéfelvételre, és látta az egyik bejátszást. Azóta is vigasztalom. A vendégeim tizenöt éves lánya pedig elsírta magát, hogy neki már nem lesz gyereke, és elmesélte, hogy az osztálytársai már nem is klímadepresszióban, hanem klímagyászban élnek.”

És itt álljunk meg egy pillanatra.

A gyerekek – általában – attól félnek, amit a szüleik félelmetesnek mutatnak nekik.

Még az is megfigyelhető, hogy többnyire azok gyerekek félnek például az állatoktól, akiknek a szülei is félnek tőlük, és ezt a félelmet, direkt, vagy indirekt módon, átadják a gyerekeiknek. Félhetnek még csúf és ijesztő dolgoktól, mesefiguráktól is, de olyan végtelenül bonyolult dologtól, mint a klímaváltozás, biztosan nem ijednek meg maguktól. Ezt a félelmet kapják. És nem mástól, mint a felnőttektől. Tőlünk.

Mikor én gyerek voltam, sőt még az én gyerekeim is, meséket kaptak/kaptunk. Ezekben királylányokról és korántsem buzi királyfiakról esett szó, meg persze gonosz boszorkányokról, akik azonban a mese végén mindig megkapták a magukét. Meghagytuk a gyerekek jogát, hogy mikor majd felnőnek, szabad akaratukból válasszák meg, hogy mitől akarnak félni és mennyire.

Soha eszünkbe sem jutott, hogy olyasmivel riogassuk őket, mint a közeli, elháríthatatlan vég.

Már csak azért sem, mert ha úgy véljük, hogy nemsokára mind, válogatott kínok között elpusztulunk, akkor jogosan vetődik fel a kérdés: mi végre nemzettük őket? Ezzel hogyan számolunk el nekik?

Zárójel. Mikor én gyerek voltam, a nagyanyám azzal riogatott, hogy elvisz a Herkópáter. Sohasem részletezte, hogy ez miként történik majd és ki is az, ám én úgy véltem, hogy ez a gonosz lény valami zsákban visz majd el és ennek beláthatatlan következményei lesznek. Azonban ő mindig hozzátette, feloldásképpen, hogy ez csak a rossz gyerekekkel történik. Ha jó leszek – például megeszem a spenótot, amit azóta is utálok – akkor ez nem következik be. A baj tehát nem szükségszerű, csak rajtam múlik. Nem is vettem túl komolyan a dolgot, a spenótot például azóta sem eszem meg, de a Herkópáter – még – nem jött el értem. Zárójel bezárva. 

Ha egy gyereket folyamatosan rémületben tartunk, akkor azt bizony gyermekbántalmazásnak nevezik, ami büntetendő.

Különösen akkor súlyos a helyzet, ha mindezt egy általunk vallott, tudományosan erős kritikával illethető, legnagyobb részt hiteken alapuló fenyegetéssel tesszük. És tesszük mindezt nap mint nap, megállás nélkül, megalapozva bennük egy, tán majd Gréta Thunberg-kórnak nevezhető, pszichiátriai tünetegyüttest. 

Nem hiszem el Diána asszonynak, hogy a lánya egyetlen tv-bejátszástól rettent meg. A gyerekek nem ilyenek, az aktív életöröm, a játék izgalma pillanatok alatt képes elfeledtetni velük azt, amit pusztán a televízióban láttak. Szegény Bogi és 15 éves sorstársnője, minden bizonnyal, ezerszer hallotta az elkerülhetetlen pusztulásról szóló mantrát a szüleitől, olvasta ezt az interneten, vagy akárhol, ahonnan a mai gyerekek tájékozódnak. 

Az nem vigasz, hogy – mint mondja – a világ „talán” nem pusztul el. A talán, nem a remény szava. Különösen akkor, ha anyuka nyilatkozata a „Menthetetlen a civilizációnk?” hangzatos címmel jelenik meg, és nagyjából azt is mondja, hogy ez így is van.

Arról nem is beszélve, hogy egy gyereknek nem pusztán reményre van szüksége, hogy vidám és életigenlő legyen. 

Annál nagyobb közhely nincs, hogy minden civilizáció, kultúra jövője a gyerekeinkben rejlik. Ha már kiskorukban ijedté, szorongóvá, reménytelenné tesszük őket, akkor mit várunk a jövőtől? Az anyák – a legkritikusabb helyzetben is – ölelni, vigasztalni szokták a gyerekeiket, és azt mondják nekik: „Ne félj kicsim, nem lesz semmi baj.” És ez így van rendjén. Minek neveznék azt, aki a zuhanó repülőben azt mondja a gyerekének: „Ordíts csak nyugodtan, úgyis meghalunk!”? Főleg ha a repülő nem is zuhan, csak ő képzeli úgy. 

Einstein írja valahol, hogy azt nevezik nevelésnek, mikor egy kész agyvelőt – annak minden tudatlanságával, hitével és tévedésével – megpróbálunk rázúdítani egy gyerekre. Pontosan a haladás hívei szokták azt mondogatni – mikor éppen a nevelésről van szó – hogy nem kéne így tennünk. Ne bántalmazzák a gyerekeinket.