Gyilkos hülyeség

18

„De omnibus dubitandum est”
(Mindenben kételkedni kell)

Søren Kierkegaard

Történt, hogy a híradások szerint meggyilkoltak egy Putyinnal szemben „kritikus” orosz újságírót, Arkagyij Babcsenkot Ukrajnában. Háromszor hátba lőtték és így ólommérgezésben elhunyt, harsogták a hírek. Aztán most – harmadnapra – feltámadott, és a rendkívül rosszarcú újságíró az ugyancsak nem túl bizalomgerjesztő Porosenko ukrán elnökkel bratyizott a kamerák előtt. A feltámadását a haladó sajtó egyöntetűen elítélte. No, nem holmi spirituális okokból, hanem mert nekik holtan sokkal jobb volt. Most ugyanis a liberális szerkesztőségi számítógépek millióin nyomogathatják a delete-billentyűt azon cikkek kapcsán, melyekben már leírták a Kreml szőrös mancsában szorongatott revolverekről szóló megható cikkeket. Újabb rossz pont Putyinnak a libsi sajtó részéről; mindenki utál feleslegesen dolgozni. De hát mi is történhetett pontosan?

Ukrajna egy klasszikus banán-köztársaság, bár banán az pont nem terem ott, de minden más igen. Az országot az USA által hatalomra juttatott néhány tucat, egymással is marakodó oligarcha tartja a markában, akik az utóbbi időben, mióta Ukrajna „közeledni” kezdett Európához, rászoktak, hogy az onnan érkező pénzeket (is) ellopják.

Így aztán „nyugatbarátok” lettek.

Teszik mindezt aközben, hogy a lakosság elmondhatatlan és kilátástalan nyomorban él. Ehhez társul a történelmi tradíciókba gyökeredző náci állami ideológia, melynek célpontjai az országban élő kisebbségek, ami annál is pikánsabb, mert az ország gyakorlatilag kisebbségekből áll.

Ukrajna tipikusan az a hely, mely úgy jött létre, hogy a térképen meglehetősen találomra körülrajzoltak egy területet és azt mondták rá, hogy ez egy ország. Az ott élő lengyeleknek, oroszoknak, ukránok, magyaroknak és még ki tudja hány más nációnak sem közös történelme (ha csak a Szovjetuniót nem tekintjük annak), se közös nyelve, se közös kultúrája nincs. Ebben a helyzetben az ország urai a legprimitívebb sovinizmussal próbálják meg „nemzetté” kovácsolni ezt az etnikai, kulturális katyvaszt, amivel – természetesen – pontosan az ellenkezőjét érik el. Teszik mindezt az EU és az USA jogokra, demokráciára egyébként oly igen érzékeny vezetőinek lelkes támogatásával.

Ebben a helyzetben a legnagyobb népcsoportot alkotó oroszok – hátuk mögött az anyaországgal – szinte törvényszerűen fellázadtak. Ezt a kormány erőszakkal próbálta meg elfojtani, ám a gyáva, rosszul vezetett, rosszul felszerelt és motiválatlan hadsereg erre képtelen volt, és hatalmas blamázs lett a vége.

Jelenleg Oroszország és Ukrajna – de facto – háborúban áll egymással. Ebben a helyzetben pedig Babcsenkot teljesen indokoltan nevezhetjük hazaárulónak.

Mert lehet utálni Putyint, lehet leleplezni a korrupciót, akármit, de a saját hazám vereségét kívánni mégsem ildomos.

Különösen úgy, hogy a háborúban résztvevő ukrán „szabadcsapatok” (értsd: rablógyilkosokból toborzott csürhe) a győzelem esetére genocídiumot helyeztek kilátásba az oroszok számára, és e tekintetben nyugodtan nevezhetjük őket szavahihetőnek. A virtuális áldozatra roppant jellemző, hogy mikor egy repülőgép-balesetben odaveszett a fél Mojszejev együttes, akkor azt írta, egy érzékeny orosz lélek beleérzésével, hogy „nagyon örül” ennek.

Babcsenko amúgy – a hazaáruláson túl – egy jelentéktelen alak, nem hiszem, hogy bármi szüksége lenne az FSZB-nek (a hírhedett KGB utódszervezete) a legyilkolására. A jeles emberbaráti szervezet egyébként sem híres arról, hogy olyan piti bérgyilkosokkal dolgoztasson, akik egyrészt nem azok, másrészt azonnal rájuk vallanak. Ennyi erővel a névjegyüket is rátűzhetnék az áldozatra. Ilyet csak a Moszad szokott tenni, de ők direkt, mert egyrészt nekik elnézik, másrészt meg szeretnék, ha az áldozat tettestársai tudnák, hogy mi vár rájuk.

Amióta kiderült a furcsa feltámadás a haladó sajtó, világszerte és itthon is nagyon szeretné elfelejteni. A mi helyzetünk amúgy is nagyon furcsa Ukrajnával kapcsolatban. Nekem erről az az anekdota jut eszembe, mely szerint mikor hadat üzentünk a második háborúban az USA-nak, akkor az amerikai külügy megkérdezte, hogy mi bajunk van velük. A nagykövet azt válaszolta, hogy semmi. Akkor kivel van bajuk – hangzott a kérdés. A románokkal – válaszolta a követ. Akkor miért nem nekik üzennek hadat? Mert ők a szövetségeseink.

Nekünk az ukrajnai kisebbségek ügyében az oroszok a természetes szövetségeseink.

Csakhogy, lévén NATO és EU tagok kötelességünk elítélni őket azért, amit mi is szívesen csinálnánk, ha módunk lenne rá. Ezzel a problémával pedig sokáig együtt kell élnünk. A jelen állás szerint hamarabb kap méhnyakrákot Conchita Wurst, minthogy Ukrajnából normális ország legyen.

A honi libsik természetesen roppantul NATO és EU kompatibilisek, mert egyrészt onnan várják Orbánbasi megbuktatását, másrészt pedig egyáltalán nem érdekli őket a határon túli magyarok sorsa. Sőt. Ez történelmi tradíció náluk. Az EU-s pénzek tervezett megkurtítása fölötti örömködés kapcsán egyébként, az embernek az a benyomása, hogy a határon belüli magyarok sorsa sem aggasztja őket különösebben, a minél rosszabb annál jobb Rosa Luxemburgi elve alapján. Mondjuk ők – Rosa Luxemburg tanai szerint – a legjobb úton vannak, mert a jeles kommunista vezérnő azt is mondta, hogy a forradalmak vereségről vereségre győznek.

Európától sok segítségre nem számíthatunk ez ügyben. Részben az új hidegháború doktrínája miatt, mely Oroszországot ismét a gonosz birodalmaként akarja láttatni, részben pedig azért, mert amennyire szeretik a bevándorló, új kisebbségeket, annyira átnéznek az őshonosokon. Olyan nemzetiségeket, mely anyaországgal is rendelkeznek, végképp nem számíthatnak támogatásra, mert ezt „nacionalizmusnak”, más elmebetegek pedig „etnicizmusnak” nevezik – bármit jelentsen is az.

Nekünk magunknak kell segíteni, nagyon óvatosan, ahogyan tudunk.

Facebook hozzászólások