Győztünk

„Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek.”

Ady Endre

Mesélik, hogy midőn Julius Caesar a pontifex maximusi címre tört, azt mondta az anyjának, aki búcsúzóul megcsókolta, hogy vagy főpapként tér haza, vagy sehogy. És valóban, két vetélytársát legyőzte oly módon, hogy ellenfelei tribusából egymaga több szavazatot kapott, mint ellenfelei összesen. Így meséli ezt Suetonius nekünk.

Győztünk. Ezt nem lehet elégszer elmondani. Most, mikor úgy tűnt, mindenki összefogott ellenünk és ennek ellenére is diadalt arattunk.

Ezzel együtt sem lehet elmenni a Mandineren összegyűjtött „ellenzéki szavazatszámlálók” által elkövetett förmedvények mellett. Sajnálatos módon – miután átrágtam magam e kásahegyen – kiderült: viszonylag nagyon kevés valódi probléma került elő. Az ellenzékiek ugyanis inkább a külsővel és a formával foglalkoznak, amit – szerintük – ők is meg tudnak ítélni. Csakhogy nincs így. Alább a legfontosabb „kifogásokat” próbálom meg összegyűjteni, ami a „vidéki” szavazókat érintik.

Mert lehet törött szemüvegű, félanalfabéta, rossz fogú, részeg szavazókról beszélni, amint kétségtelenül vannak ilyenek is közöttük. Csakhogy ez a kisebbség. A többség teljesen normális, csak idegen és furcsa.

Öregek. Hát persze, hogy öregek, a többségük az. Akik leélték az életüket úgy, ahogy lehetett. Ahogy hagyták. Már csak az egyre ritkább látogatások éltetik őket, amikor a gyerekeik eljönnek hozzájuk, hogy megállapítsák, a mama vagy a papa már nem a régi, és tulajdonképpen már menekülnének is, kifogásokat keresnek, sietnek, pedig a szülőket csak ez élteti; hiszen talán nem baj megvénülni. Vagy ha az is, akkor sem tehetünk ellene semmit. Ünnep az, ha a gyerekek, az unokák ellátogatnak hozzájuk és lehet büszkélkedni velük. A két látogatás között úgy telik el az idő, mintha nem is történne semmi; felfüggesztett idő az. A gyerekek pedig elmentek, hívták őket a gyárak, meg a panelek kényelme, másokból akár „első generációs” értelmiségi lett. Mindenképpen elmentek és a szülők generációja egyedül maradt. Rémítő, amint elöregedik a magyar falusi társadalom. Nyilván ennek köszönhető az a sok program, amivel a kormány próbálja javítani a vidékiek helyzetét, hiszen az autók korában már nincsenek távolságok. Sem földrajzi, sem életmódbeli távolságok. De ehhez idő kell. A szülők generációja már nem fogja megélni, vagy ha megéli is, nem vesz tudomást róla.

Rossz fogúak, törött szemüvegesek. Senki sem bírálható azért, mert mire megvénül, elhagyja magát. Többnyire azok szoktak így járni, akik mellől elhal a mama; az asszonyok szokták tartani magukat, ők azok, akik kitartanak, sokszor az utolsó percig. Aztán ha elmegy a mama, akkor a férfi magára marad és többnyire elindul lefelé az úton. Ápolatlan lesz, büdös, de már mindegy is. Nem érdekli.

A félanalfabéta szavazókról annyit, hogy sokszor egyszerűen nem látják a betűket. Azért kell megmutatni nekik, hogy hol kell a Fideszre szavazni. Akinek ez nem tetszik, akkor mozgalmat kell indítani a valamihez kötött szavazásért – volt már ilyen, de akkor sem ízlett. Valaha az „általános és titkos” szavazójog forradalmi követelés volt – most megkaptátok, és még sincs a kedvetekre. Pedig nyilvánvalónak tűnik, hogy egy analfabéta szavazata nem ér annyit, mint egy akadémikusé, bár hogy milyen akadémikusok vannak… Bár talán már kihalnak.

Valahogyan mindenhonnan kimaradt a „cigány” szó, és ezen nem is kell csodálkozni, hiszen ez a szó nem comme il faut. Pedig enélkül sánta az egész. A cigányok egy részével kétségtelenül nehéz együtt élni. Sokukra nem vonatkoznak a társadalmi együttélés szabályai. Ezek mellett nem lehet elmenni és nem lehet tolerálni őket. Azonban azt sem lehet tagadni, hogy az elmúlt tíz évben számtalan intézkedés történt, amelyek mindegyike a cigányság problémáinak megoldását szolgálta és számtalan cigány család kiemelkedését tette lehetővé. Elég csak a közmunkából való kiemelkedésre gondolni, vagy egyáltalán a munka alapú társadalom eszméjére tekinteni. Akik – cigányok és nem cigányok – nem képesek együtt élni a társadalommal, azokat pedig rábízhatjuk a karitatív szervezetekre, hiszen ezért is hozták létre őket.

Aztán jön a standard magyarázat: „Az nincs rendben ugyanis, ha a tévéből és mindenhonnan egy darab pártnak a véleménye folyik, és egy akaratot sulykolnak” – írja az egyik vallomástevő. Akkor most senki sem hallgatja a közmédiát? A pártok persze kényelmesek; senki sem szereti hallgatni az ellentétes álláspontot, így aztán inkább nem mennek el. Ehhez kitalálnak magyarázatként mindent. A leggyakoribb magyarázat az, hogy „megvágják”, „szerkesztik” a véleményeket, pedig ez természetes, hiszen senki sem kíváncsi a végtelen magyarázatokra, a sok süketelésre. Meg kéne tanulni rövid, értelmes magyarázatokat adni és összefoglalni a mondandót. De ehelyett rémítő közjátékok tanúi voltunk, matricaragasztással, kirohanásokkal tarkítva. Ez így nem megy. Vitatkozni kéne, de az nem működik, mert – tisztelet a kivételnek – nem alkalmasak rá. Mit várunk egy Jakabtól vagy egy Tordaitól? Csak azt nyújtják, amire képesek és az nem sok, sőt, kevés.

Mindent egybevetve, most talán egyesek rádöbbenek, hogy valami nagyon nem stimmel. De valószínűleg úgyis a következő alkalomra elfelejtik. Mert őket sem az eszükért szeretjük.

Vezető kép: MTI/Soós Lajos